Ünnep, hétköznap, emlékezet. Társadalom- és kultúrtörténet határmezsgyéjén - A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület konferenciája. Szécsény, 2000. augusztus 24-26. - Rendi társadalom, polgári társadalom 14. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 34. (Salgótarján, 2002)

ÜNNEP – HÉTKÖZNAP – EMLÉKEZET - I. HAGYOMÁNY – KULTUSZ – KÖZÖSSÉG - Tóth G. Péter: „Európa véres színháza”. A fájdalom, a kegyetlenség és a vértanúság kultúrája a kora újkori Magyarországon

nézőre is hatást kívántak gyakorolni. Ezen látványosságok közül a következőket lehet felsorolni: a bírósági procedúrát, mely gyakran keltett indokolt félelmet a gyanúsítottban; a tortúra kellékeinek látványát; a gyanúsítottnak a kínzóeszközök mutogatását; a nézőközönségnek szánt, elborzadást keltő, az áldozatnak fájdalmat, halált okozó eszközök nyilvános mutogatását; a vérpad látványát és végül a szegény bűnös testének és kínhalálának látványát, melyek mindegyike a büntetés-végrehajtás színpadiasságát erősítette. Az eljárás fő célja az elrettentés és a megtorlás volt, mely egy sajátos liturgiának megfelelően lehetőséget kínált arra, hogy a szegény bűnös vezekeljen, az ítélettel megtisztuljon, az utána maradó testi maradványokkal pedig ereklyeként esetleg „tovább éljen". Amikor az ítélet-végrehajtásból a nyilvánosságot kizárták, vagyis a 19. században, a tömeg még sokáig próbálkozott a központi hatalomtól független, csak a helyi közösségek szokásjoga által meghatározott kollektív büntetésekkel, a közösségnek a test feletti kontrolljával. A 19. század története tele van lincselésekről, pogromokról szóló tudósításokkal. A nyilvános kivégzések szabályozott liturgiáját tehát felváltották a spontán szerveződő szabálytalan kncsakciók. A pusztulás látványát ezután nem a kivégzések és büntetések különböző típusai határozták meg, hanem a háborúk, polgárháborúk látványa. A szegény bűnös szenvedéstörténetének szekularizációja mellett a megtisztulás lehetőségétől is megfosztották az elítélteket. Az ítélet-végrehajtás először a véres eseményekben való öncélú vagy szánakozó nézelődéssé, majd a nyilvánosságtól is megfosztva puszta megtorlássá alakult át. A 19. század ítélet-végrehajtási reformja tehát azt eredményezte, hogy a bűnösnek többé nem volt módja a megtisztulásra, az áldozatnak pedig a megbocsátásra. Az a „gyászteátrom.", mely a spontán gyilkosságok, háborús kegyetlenkedések és a rituálisan végrehajtott kivégzések színteréül szolgált, számos olyan kellékből tevődött össze, melyeknek szociálpszichológiai, jogtörténeti, keresztény ideológiai, indoeurópai mitológiai, orvos- és kultúrtörténeti meghatározottsága volt. A halott test társadalmi felmutatásának, a kivégzés látványos megjelenítésének értelmezése ezért csak ezen tényezők együttes figyelembevételével lehetséges. Szociálpszichológiai értelemben minden olyan esemény, ahol az agresszív cselekvések tág teret kapnak - ahol a dühkitörés, a kegyetlenkedés, az ölés spontán szerveződik -, ott a dommanciát és a győzelmet az agresszivitás legkülönbözőbb jelzéseivel teszik érezhetővé, megtapasztalhatóvá a legyőzött ellenfél számára. Ilyen eseménynél gyakran a vesztes fél nők esetén a szexuális felajánlkozás, férfiak esetén a passzív homoszexualitás helyzetébe kényszerül. A parasztmozgalmak történeti forrásaiban oly gyakran említett karóba húzásról, kasztrációról, a mell és egyéb testrészek lemetéléséről, a test feldarabolásáról beszámoló szövegek végeredményben nem másról szólnak, mint az agresszivitás egyik legdurvább gesztusáról, vagyis az áldozat, esetleg a holttest szexuális bántalmazásáról. A fellázadt paraszthadak kegyetlenkedésében nagy szerepet játszó karó, illetve a megtorlásnál alkalmazott nyársba vonás például a hatalmi dominancia legszemléletesebb szimbólumává vált a 16. század elejétől. Bizonyítják ezt a Dó39