Földi István: A községi és körjegyzők társadalma és mozgalmai Nógrád vármegyében 1873–1950 - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 32. (Salgótarján, 2002)

9. Jegyzők a humor tükrében

tőlem ... pardon ... egy mellettem maradt - a zsidó korcsmáros - aki a fekete szalonkába tómat és a bérmáláskor kapott ezüstláncos órámat segítette le rólam a nyolcz napi koszt fejében." Volt tehát, akiknek nem sikerült jegyzővé lenni minden erőfeszítésük ellenére sem, voltak azonban szerencsések, akik minden akadály ellenére azzá lettek. Ilyen esetről tudósított 1907-ben a Nógrádvármegye. Történt ugyanis, hogy Bihar vármegyében a hegyközkovácsi jegyzői állás megüresedett. Az állásra pályázott egy bizonyos Váry Lajos is, de jegyzői oklevél nélkül. Az ő pártján állók kegyelmi kérvényt mtéztek a királyhoz, aki a jő mformációk alapján a jegyzői vizsgát és a tanfolyam elvégzését Várynak elengedte. A cikk szerzője végül megjegyezte: „Ily eset a közigazgatási tanfolyamok megnyílta óta nem volt. Istenem! milyen protekciója lehetett ennek az embernek!" A felettesektől igencsak féltek a jegyzők. E félelem tréfás feloldásaként született a Községi jegyző Miatyánkja, melyet a Nógrádi Lapok és Honti Híradó 1887. augusztus 28-i számában olvashatunk. Érdemes a jegyzők és főszolgabíró valóságos viszonyát humorosan ábrázoló imát szó szerint megismerni: „Mi atyánk, főszolgabíró, ki néha járásod székhelyén is vagy, féltessék a Te neved. Jöjjön el a Te jóakaratú belátásod. Legyen meg a Te akaratod (ha ugyan végrehajtható), mikép az állami, úgy a megyei és a községi közigazgatásban is. Mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma és bocsád meg a mi tévedéseinket, miképpen mi is megbocsátjuk a Tiédet. Ne vígy rendeleteiddel a kísértésben hanem szabadíts meg gyakran jogtalan bírságodtól. Mert Tied a hatalom és olykor a dicsőség is. Amen." A másik rettegett hivatali felettes az alispán volt. Erről szól a Nógrádi Hírlap 1909. július 25-én megjelent számában „A halottkém" című írás. „Egyik szomszédos vármegyénk alispánjától nagyon rettegtek a községi jegyzők. A vármegye egyik falucskájában - orvos nem lévén - a helység kovácsa töltötte be a halottkémi állást. Hivatását ez olyanformán gyakorolta, hogy az istenben boldogultnak lábujját a harapófogójával erősen megszorította s ha az illető nem kiabált, akkor bízván halottá lehetett nyilvánítani. Történt, hogy a falu jegyzője is elhalálozott. A kovácsmester habozott az erélyességéről ismert nótárius úrnak a tyúkszemét megszorítani, mert félt az esetleges felébredés következményeitől. Hosszas gondolkodás után a mester másik fajta módszerre határozta el magát. Odahajolt az jegyző fülléhez és torkaszakadtából belekiáltotta: - Jedző úr, jedző úr! Itt az alispán! A jegyző nyugton maradt az ijesztgetésre is. A kovács is nyugodt lélekkel kiállította a halálesetről szóló jelentést." A kor cím- és rangkórságát, a „felsőbb" társadalmi körök arroganciáját, a jegyzők talpraesettségét szemlélteti az alábbi adoma a Nógrádi Lapok és Honti Híradó 1877. április 15-i számából: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. - Egy körjegyző egy szomszéd községi földbirtokostól »Tisztelt czímű« czímzéssel levelet kap. A »tekintetes« czímet arrogáló körjegyző visszaír e megszólítással »Hallja az úr!« A »nagyságos« czímet arrogáló földbirtokos ezen megbosszankodva, válaszoló levelében így szólítja a körjegyzőt: »Hallja-e 99