Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)

V. HIERARCHIA, BÜROKRATIZÁLÓDÁS ÉS MOBILITÁS A 18-19. SZÁZADBAN - 12. Lengyel György: A két világháború közötti gazdasági elit kutatásának problémái

Van ezzel szemben esetünkben e jelenségnek egy másik oka is és ez a vállalati koncentrációval áll összefüggésben. Az 1935-ös kimutatás a teljes vállalati vezétőrétegre kiterjed, s ebben a hozzávetőleg 4000 főben benne voltak azoknak az egyéni és társascégeknek a vezetői is, amelyeknek ipartelepén az átlagos munkáslétszám nem érte el a 20 főt. Az összes ipartelepnek pedig több mint fele tartozott ebbe a kategóriába, amely az ipari munkásság 8 %-át foglalkoztatta és a termelési érték 15 %-át adta. Csupán 70 olyan nagyüzem — elenyésző töredék — volt viszont, amelyben a munkáslétszám meghaladta az 500 főt, s ezek koncentrálták az ipari munkásság 35 és a termelési érték 29 %-át. Mivel a nagyvállalatok döntő többsége részvénytársasági formában működött, az egyéni tulajdonosok és bérlők döntő többsége pedig a kisvállalatokhoz kötődött, a képzési szintek különbségét jelentős részben a vállalatformák és vállalatméretek eltéréseivel hozhatjuk összefüggésbe. Kétségkívül volt a kisvállalkozóknak egy olyan köre — főként a nem tőkeigényes, dinamikusan fejlődő új iparágakban — amelyik üzleti sikereit möszaki képzettségre, szaktudásra, vagy találmányaira alapozta. Karriermintájuk tipikusan az egy termék gyártására alapított műhelyből kinövő, fokozatosan diverzifikálódó, esetenként részvénytársasággá alakuló vállalatfejlődési úttal fonódott össze. Ilyen volt az egyetemi tanárból vállalkozóvá lett Bálló Rudolf által alapított vegyiüzem, ahol először készítettek hazai műanyagot, vagy a Csonka János és fia műhelyéből kinövő kismotor-gyár. De hasonlóképpen fejlődött a gyógyszeriparban Egger Leó, vagy Richter Gedeon vállalkozása is. Ök azonban nem alkották a kisvállalkozók domináns tipusát: szakmai presztízsük jelentősen meghaladta tőkeerejüket és számszerű arányukat. A magas képzettségi szint tehát a termelés oldaláról feltehetőleg elsősorban a nagyvállalati hierarchiák és szakapparátusok kiépülésével magyarázható. Ezekben foglalkoztatták annak a műszaki tisztviselői állománynak a számottevő részét, amelynek 45 %-a főiskolai végzettségű volt. /5/ (A kereskedelmi tisztviselői rétegnek ezzel szemben kevesebb mint 10 %-a végzett egyetemet, döntő többsége érettségit tett, ami a hazai képzési struktúra sajátosságaival, a kereskedelmi akadémiák jelentőségével és a felsőfokú közgazdász képzés kései megindulásával hozható összefüggésbe.) /6/ 3. Magas-e vagy alacsony a felsőfokú végzettségűek 20 %-os aránya a vállalati vezetők körében? Ha az átlagnépesség adataihoz viszonyítjuk, kétségkívül még a tulajdonosok körében tapasztalt 10 % is sok volt. A 20 év fölötti össznépességnek 1930-ban csupán 1,6 %-a végzett főiskolát, s 11 %-a írástudatlan volt. /7/ Ha azonban a teljes vállalatvezetői kör adatait a multipozícionális gazdasági elit adataihoz mérjük, úgy értelemszerűleg lényegesen alacsonyabbnak találjuk. A multipozícionális vállalati elit 79 %-ának volt felsőfokú végzettsége a két világháború között, s ez az arány a húszas-harmincas évekbeli 67-70 %-ról 1943-ra 86 %-ra ment fel. /8/ A képzettségi szerkezet változásai a következőket mutatják: a mérnökök aránya 1927 és 1943 között 12 %-ról 20 %-ra nőtt, főként a kereskedelmi akadémiát végzettek rovására, akiknek egynegyedet meghaladó aránya 10 % alá csökkent, miközben a jogvégzettek 45 %-os domináns csoportja kezdetbeni csökkenés után 1943-ra már mintegy a vállalati elit felét tette ki. A tendencia ilyetén alakulásában az- eltérő etnikai képzési minták és az őrségváltás jelentős szerepet játszottak, mivel a zsidó gazdasági vezetők körében a kereskedelmi akadémiai végzettségűek voltak felülreprezentáltak. /9/