Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)
V. HIERARCHIA, BÜROKRATIZÁLÓDÁS ÉS MOBILITÁS A 18-19. SZÁZADBAN - 12. Lengyel György: A két világháború közötti gazdasági elit kutatásának problémái
RENDI TÁRSADALOM — POLGÁRI TÁRSADALOM 1. TÁRSADALOMTÖRTÉNETI MÓDSZEREK ÉS FORRÁSTlPUSOK SALGÓTARJÁN, 1986 Lengyel György: A KÉT VILÁGHÁBORÚ-KÖZÖTTI GAZDASÁGI ELIT KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI 1. Referátumomban a két világháború közötti magyar gazdasági elit két csoportjának, a nagyvállalatok és nagybankok vezetőinek társadalmi összetételével foglalkozom. A szekció jellegéből adódóan elsősorban a mobilitást érintő kérdéseket, ezek közül is a képzettség és a karrierminta problémáit kívánom érinteni. Ha a gazdasági elitet úgy fogjuk fel, mint azon személyek csoportját akik a gazdasági reprodukciós folyamatokat érintő döntési-befolyásolási képességgel bírnak, úgy e csoportnak a korszakban a nagyvállalatok és bankok vezetői mellett kétségkívül tagjai a munkaadói érdekvédelmi testületek, a gazdasági törvényhozás és gazdaságirányítás, valamint a gazdaságideológia, a földbirtok és a vagyon reprezentánsai is. /1/ Megállapításaimat — hacsak külön forrást nem említek — egy olyan empirikus történetszociológiai kutatás eredményeire alapozom, amelynek során kétlépcsős intézményi mintavétellel annak a 314 legkiemelkedőbb magyar gazdasági vezetőnek az adatait dolgoztuk fel, akik egy-egy adott mintaévben (1927-ben, 1937-ben 1943-ban) három vagy több elitpoziciót birtokoltak. A gazdasági elitnek ezt a — pozicióhalmozódások révén lehatárolt — mintegy 10 %-os csúcsát nevezem multipozicionális elitnek. Erre a szűkebb csoportra vonatkozóan gyűjtöttük össze publikus és levéltári forrásokból, részben interjúkból a társadalmi indikátorok elérhető körét. /2/ 2. Kezdjük összehasonlítási alapként egy ismert statisztikai forrással: az 1935-ös M. Statisztikai Évkönyv /3/ jól használható összehasonlítást közölt a vállalati vezetők és szakértelmiségiek néhány szociális jellemzőjéről, egyebek közt iskolai végzettségéről is. Ezek szerint a vezetők döntő többsége, mintegy kétharmada valamilyen középfokú végzettséggel, ezen belül 37 %-uk érettségivel bírt. Egyötödük kapott felsőfokú képzést. E vezetői rétegen belül — képzési mintáját tekintve is — világosan elkülönült két csoport: a tulajdonosoké és az igazgatóké. Míg a tulajdonosoknak 40 %-a rendelkezett érettségivel, vagy azt meghaladó képzettséggel, s ebből a főiskolát végzettek aránya csak 10 % volt, az igazgatóknak közel háromnegyede érettségizett, s ezen belül 30 % főiskolát is végzett. Vagy a másik oldalról: míg a tulajdonosok több mint egynegyedének volt négy középiskolánál alacsonyabb végzettsége, az igazgatók esetében ez az arány csak 6 %-ot tett ki. Ilyenfajta különbséget a nemzetközi szakirodalom is regisztrál. /4/ Magyarázatául első közelítésben az a kézenfekvő megállapítás kínálkozik, hogy a két réteg esetében maga a rekrutáció mechanizmusa tért el: az iskolai végzettség a fizetett vezetők esetében vált elsődleges kiválasztási kritériummá.
