Társadalomtörténeti múdszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1986. szeptember 28-30. - Rendi társadalom, polgári társadalom 1. - Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 15. (Salgótarján, 1987)
II. NEMESEK, POLGÁROK, ETNIKUMOK A HELYI TÁRSADALOMBAN - 5. Pálmány Béla: A mezővárosok társadalma Nógrád vármegyében a török hódoltság utolsó szakaszától a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáig
RENDI TÁRSADALOM — POLGÁRI TÁRSADALOM 1. TÁRSADALOMTÖRTÉNETI MÓDSZEREK ÉS FORRÁSTÍPUSOK SALGÓTARJÁN, 1986 Pálmány Béla: A MEZŐVÁROSOK TÁRSADALMA NÓGRÁD VÁRMEGYÉBEN A TÖRÖK HÓDOLTSÁG UTOLSÓ SZAKASZÁTÓL A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS VÉGREHAJTÁSÁIG A mezőváros (oppidum) a magyar feudáliskori társadalom- és gazdaságfejlődés jellegzetes és különösen fontos szerepet játszó településtípusa. Közismert tudományos tétel, hogy a középkori város a területi munkamegosztás kifejlődésének az eredménye: Az árutermelés kialakulása, a mezőgazdaság es a kézművesipar közt közvetítő kereskedelem fellendülése nyomán egy-egy, a mindennapi életben ezer szállal összefonódó település-csoportból — a történeti kistájból — földesúri lakhelyként, uradalomközpontként, piachelykéht^ vallásikulturális centrumként kiemelkedett, majd földesurai közbenjárására az uralkodótól, vagy egyházi főrendnek számító birtokosától oklevélbe is foglalt kiváltságokat kapott a központtá vált település, amely privilégium az ott élő közösségnek szabadabb, önállóbb életet, az anyagi, kulturális előmenetel jobb lehetőségét biztosította. Általánosan ismert az is, hogy a városi szerepkört betöltő települések közjogi értelemben két típusba soroltattak be: a szabad királyi városok illetve a mezővárosok közé. Előbbiek voltak a teljes jogú városok, minthogy magánföldesúri hatalom alatt nem álltak, sőt testületileg nemesnek számítottak, magas fokú- igazgatási és bíráskodási önkormányzattal rendelkeztek, sőt a rendi országgyűlések alsó tábláján követtel is képviseltethették magukat. A mezővárosokról viszont általánosan elmondható, hogy így vagy úgy földesúri fennhatóság alatt maradtak lakóik, de az átlagos úrbéres jobbágyialvaknál nagyobb autonómiát élveztek. Az oppidumok szabadságai — ellentétben a civitas-okkal — nem voltak egyértelműen körülhatároltak, sőt, igen nagy különbségek fedezhetőek fel önkormányzatunkban, úrbéri viszonyaikban. A legfejlettebb, ún. szabadalmas mezővárosok önállóságára jellemző, hogy bíróságuk a pallosjogot is gyakorolhatta, csupán az " országrendiség " hiánya különböztette meg őket a szabad királyi vagy bányavárosoktól" A" skála másik végén viszont olyan pppidumokat találunk, amelyek úrbéri viszonyaikban, autonómiájukban alig különböztek a jobbágyközségektől. Az egyes mezővárosok tényleges helyzete kizárólag a helyi viszonyok mélyfúrás-szerű feltárásával állapítható meg. Az utóbbi évtizedekben a magyar várostörténeti kutatások élvonala szakított a hagyományos közjogi definíciókkal (civitas - oppidum) és új, funkcionális szemléletet, vizsgálati módszert vezetett be. Gyimesi , majd BácskiT üis Nagy Lajos csupán a ténylegesen városi szerepkört betöltő településeke t tekintik városoknak, azt vizsgálták, mennyiben mutatható ki a nepesseg-koncentráció, a kereskedelmi központ-jelleg, mennyiben összpontosult az egyes településeken a kézművesipari termelés, a kulturális élet, az egészségügyi- szociális ellátás, valamint a közlekedés és hírközlés. Ez a minősítési alapelv teljesen jogos, hiszen ha — mint Gyimesi rámutatott — az ország összes oppidum-jogállású helységét (1720=436; 1773=502; 1787=548; 1804=663; 1846=742) valódi városnak tekintenénk, " akkor hazánk Európa legvárosodottabb országai közé kerülne ", ami nyilvánvalóan nem igaz.
