Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Popély Gyula: A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változása Szlovákiában

impériumváltás óta, és ezt bizonyították a legutóbbi, 1991. márciusi hivatalos népszámlálás eredményei is. Az 1991. március 3-i eszmei időponttal megtartott népszámlálás szerint ugyanis Szlovákia összlakossága 5 268 935 fő volt. A megszámlált népesség nemzetiség szerinti megoszlása a következőképpen alakult: szlovák 4 511 677 /85,63 %/, magyar 566 741 /10,76%/, roma 80 627 /l,53%/, cseh 53 422/l,01 %/, rutén 16 937 /0,32%/, ukrán 13 847 /0,26%/, német 5629 /0,11%/, morva 3888 /0,07%/, lengyel 2969 /0,06%/, sziléziai 1198 /0,02%/. Persze, azért tudatosítanunk kell, hogy ez az összevetés kissé csalóka, mivel két egymástól eltérő statisztikai kategóriát vet egybe. Nevezetesen az 1910. évi népszámlálás "anyanyelv", valamint az 1991. évi népszámlálás "nemzetiség" kategóriáját. /Csak zárójelben jegyezzük meg ezzel kapcsolatban, hogy a régi magyarországi népszámlálásokkor a nemzetiségi hovatartozást a megszámláltaktól nem is kérdezték, és mindig csakis azok anyanyelvi hovatartozása iránt érdeklődtek a számlálóbiztosok. A magyar szakemberek ugyanis azon a nézeten voltak, hogy a nemzetiségi statisztikák és kimutatások sokkalta pontosabb tükrei a valós állapotoknak, ha a népszámlálások alkalmával a számlálóbiztosok nem közvetlenül a megszámláltak nemzetiségét, hanem azok anyanyelvét lajtsromozzák./ Nos, mivel a legutóbbi csehszlovákiai népszámláláskor külön adatként kezelték a megszámláltak nemzetiségét, illetve anyanyelvét, az idézett 1910-es anyanyelvi állapotokkal is csakis a jelenlegi anyanyelvi viszonyok összevetése lenne reális. Legnagyobb sajnálatunkra a legutóbbi népszámlálás ilyen jellegű adatait mindmáig nem hozták nyilvánosságra. Amíg ez megtörténik, reménykedhetünk, hogy az anyanyelvi statisztika kedvezőbb lesz számunkra, mint a már közzétett nemzetiségi megoszlás. Ez irányű reményeinket joggal táplálhatják az e téren szerzett történelmi tapasztalatok. Ugyanis már a múltban is sor került olyan népszámlálásokra, amelyeken külön adatként kezelték a megszámláltak nemzetiségi és külön az anyanyelvi bevallását. Ilyen volt például az 1941. évi magyarországi, de ilyen volt az 1970. évi csehszlovákiai népszámlálás is. Ezeken mindig bebizonyosodott, hogy az anyanyelv felvétele a nemzeti kisebbségek szempontjából kedvezőbb, mint a nemzetiség közvetlen bevallása. Az említett 1970. évi csehszlovákiai népszámlálás szerint például Csehországban és Szlovákiában összesen 570 478 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, magyar anyanyelvűnek azonban 51 110-zel több, pontosan 621 588 fő. Tehát egyáltalán nem zárható ki, sőt erősen feltételezhető, hogy a legutóbbi csehszlovákiai népszámlálások szerint is akár 70-80 ezerrel is magasabb lesz a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma, mint a magyar nemzetiségűeké. Hadd mutassam be egy statisztikai soron a szlovákiai magyarság számának és százalékarányának alakulását 1910-tőlnapjainkig. 1910-ben896 271 /30,62%/, 1919-ben689 565 /23,59%/, 1921-ben634 827 /21,48%/, 1930-ban 571 988 /17,58%/, 1941-ben 761 434 /21,50%/, 1950-ben 354 532 /10,3%/, 1961-ben 518 782 /12,4%/, 1970-ben 552 006 /12,2%/, 1980-ban 559 801 /11,2%/, 1991-ben 566 741 /10,76%/. Egyszerűen így a maga pőreségében szemlélve ezt a sort, az eredmény bizony elég lehangoló és elszomorító. Amennyiben ugyanis az egyes szlovákiai etnikumok - a mi esetünkben vizsgált szlovákság és magyarság - demográfiai fejlődése az 1918-1919-es impériumváltás után is arányosan haladt volna, és ennek függvényében a lakosságnak most is 57,63 %-át alkotná a szlovák, illetve 30,62%-át a magyar elem, akkor ma Szlovákia 5 268 935 lakosából 3 036 487 lenne a szlovák, 1 613 348 pedig a magyar anyanyelvűek száma. Persze, ez így önmagában véve nagyon is spekulatív megközelítése lenne a felvidéki magyarság demográfiai fejlődésének az utóbbi hét-nyolc évtizedben. A történész ugyanis nem azt latolgatja, hogy mi lenne akkor, ha a múltban bizonyos dolgok így vagy amúgy történtek volna. Nekünk tényként tudomásul kell vennünk az adott helyzetet, miközben meg kell kísérelnünk minél részletesebben, sokoldalúbban feltárni és elemezni múltunk egyes szakaszait, összefüggéseit, tehát azokat a körülményeket, amelyek a jelen helyzet és a mostani áldatlan állapotok kialakulásához vezettek. Szinte spontán módon fogalmazódik meg számunkra a kérdés: mi az oka népünk, felvidéki nemzetrészünk megfogyatkozásának, illetve egyáltalán törvényszerű-e ez a "népfogyatkozás"? Erre vagyunk kíváncsiak mindannyian, elvégre nem mindegy, hogy egy agonizáló, idővel eltüntethető néptöredéknek, vagy egy egészséges öntudatú, megfogyatkozása ellenére is bizakodó nemzetrésznek tudhatjuk-e magunkat. Éppen ezért e kérdés így is föltehető: vajon természetes, normális folyamat eredménye-e számbeli fogyásunk, vajon kell-e ezért szégyellni magunkat önmagunk s a világ előtt? Válaszom a feltett kérdésre egyértelműen és hangsúlyosan csakis a "nem mi vagyunk a felelősek" lehet.Bizonyítja ezt eddigi kisebbségi sorsunk, 1918 őszétől napjainkig. Az erőszakos magyartalanítási kampányok egész soráról tehetünk tanúbizonyságot - s ezt meg is tesszük -, mind a két világháború közötti évekből, mind pedig az 1945 utáni évtizedekből. Ez a folyamat mindjárt az 1918-1919-es fordulat után elkezdődött, amikor ugyanis a berendezkedő csehszlovák államhatalom több mint százezer felvidéki magyart üldözött el otthonából. A magyarországi Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint csak 1918 novembere és 1920 decembere között 101 782 felvidéki magyar menekült át Csehszlovákiából a megcsonkított Magyarország területére. 95