Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Gyurok János: A magyarországi horvát kisebbség néhány demográfiai statisztikai jellemzője az 1910-1990 közötti népszámlálások tükrében

A népesség nemzetiség szerinti számbavételének problémái már a nemzetiségi összeírások kezdetekor is igen komoly gondként merültek fel. Ezek a gondok a közelmúlt változásaival nem enyhültek, pontosabban azt is tapasztalni lehet, hogy a különböző változások befolyásoló jelleggel bírnak egyes kérdéseket illetően. A nemzetiségi lakosság számbavétele, egyes releváns jellemzőinek leírása roppant bonyolult és rendkívül körültekintő előkészítést igényel. Magyarországon Hoóz professzor és még néhányan több ízben foglalkoztak a nemzetiség fogalmának meghatározásával, a bevallás, a becslés, a különböző minősítések elméleti és gyakorlati leírásával. Ennek részletezésére most nem térnék ki, megemlíteném viszont Dr. Hoóz István 1975-ben megjelent munkáját, amely "A népesség nemzetiség szerinti számbavételének problémái" címet viseli. Az 1910-es népszámlálásról hat vaskos kötet számol be. Az adatfelvétel az 1900-as népszámláláshoz hasonlóan egyéni számlálólapokkal történt. Ennek számunkra két érdekes változata van: 1. A minden jelenlevő egyénre vonatkozó, tekintet nélkül a nemre, a korra, tehát a csecsemőkről is kitöltött kérdőívek; 2. A honvédségi - csendőrségi - épületben lakó, vagy helyi különítményképpen magánházban elszállásolt tényleges szolgálatbéli honvédekről és csendőrökről kitöltött adatlapok. Az akkori történeti viszonyokat figyelembe véve, érdekes számunkra az állampolgárság /illetőség/, valamint a nyelv. Rendkívül érdekes lenne megnézni a népességnek és azon belül is a nemzetiségeknek a foglalkozási szerkezetét, születési mutatóit, korcsoportonkénti lebontását stb., de a hiányzó adatok miatt nézzünk inkább néhány jellemzőt a horvátokra vonatkozólag. A horvátok a társországokban /Horvát-Szlavón Országok/ és az anyaország néhány délnyugati és nyugati vármegyéjében laknak. A társországok 6 vármegyéjében van abszolút többségük, más nemzetiséggel, különösen a szerbekkel való keveredésük azonban olyan nagy, hogy a 90%-ot csak az egy Varazdin vármegyében haladják meg, a 75%-ot pedig csak Bjelovar-Kriievci és Zagreb megyékben érik el. A törvényhatósági jogú városok közül Varazdin és Zagreb városokban abszolút, Osijeken pedig relatív többségbe jutottak. Jelentékeny kisebbségben vannak azonban még a majdnem felében horvát /49%/ Lika-Krbava vármegyében, továbbá Srijem vármegyében /26,2%/ és Fiume városában is /26%/. Az anyaországban csak Zala megye déli részében, a Muraközön alkotnak összefüggő nyelvterületet, az egész vármegye lakosságában azonban a 20%-ot sem érik el. A népesség anyanyelvét az 1910-es népszámlálási kötetekből tudhatjuk meg. Érdemes még egy pillantást vetnünk néhány anyanyelvi összefoglaló táblázatra. Ha megnézzük pl. Pécs városa horvátokra vonatkozó adatait, akkor azt látjuk, hogy 381 férfi és 307 nő élt a városban. Az érdekes itt az, hogy a statisztika ezeket a polgárokat horvátoknak jelöli, bár ők magukat nagyrészt bosnyákoknak nevezik /erre számos írásos emlék van és amíg Pécs városának új "gazdái" el nem törölték több utcanév is jelezte egyértelmű származásukat/. A statisztikai adatok szerint az 1910-es népszámlálás alapján a magyar birodalom területén összesen 893 208 horvát férfit és 939 954 horvát nőt, azaz összesen 1 833 162 horvát anyanyelvű embert regisztráltak. A bunyevác, sokác, dalmát, illír, bosnyák lakosság körében ebben az időben hasonló ismérvek szerint 43 886 férfit és 44 323 nőt, összesen 88 209 embert regisztráltak. Érdekes továbbá megnézni, hogyan is festett az a földrajzi határ, amelyen belül ezek az összeírások születtek. Az 1920-as népszámlálás kérdőlapja /mint ahogyan az egész történelmi helyzet is/ megváltozott az 1910-es állapotokhoz képest. A választójogi reformok céljaira 1910-ben feltett összes kérdések elmaradtak, helyettük a világháború alatti katonai szolgálatra és az emberanyag háborús veszteségeire vonatkozó kérdések kerültek a számlálólapra. Ami nemzetiségi szempontból is érdekes, az az, hogy a túlnyomóan német anyanyelvű népesség által lakott vidékeken a számláló biztosokat német anyanyelvű számlálólapokkal is ellátta a Statisztikai Hivatal. Ha megnézzük a nyelvismeretre, illetve a beszélt nyelvek elterjedésére vonatkozó összesítő táblázatot, nagyon érdekes lesz, hogy ebből a szempontból itt találkozunk először a horvát-szerb nyelv kategóriájával. Ezek szerint Magyarországon az összes népességből 179 298-an beszélik a horvát-szerb nyelvet, ez az összes lakosság 2,8%-át teszi ki akkor. Ugyanakkor érdekes azt is megnézni, hogy a külön jegyzett horvát anyanyelvűek közül magyarul 27 491-en, németül 9303-an, tótul 221-en, oláhul 91-en és ruthénul ketten beszéltek. Az 1930-as népszámlálás alkalmával Magyarországon első ízben történt kísérlet népszámlálási anyagok gépi úton való feldolgozására. Számunkra persze nem ez a legérdekesebb, nem is az 1935-ös, elsősorban az országgyűlési képviselő-választói névjegyzék új összeállítása céljából kiírt népösszeírás, és nem is az ismert történelmi esemémyek miatt 1938. évi felvidéki és az 1939. évi kárpátaljai népösszeírások az érdekesek, hanem az 1930-as népszámlálásnak az anyanyelvre, a nemzetiségre vonatkozó adatai. Az anyanyelv részletezése itt új elemként jelenik meg, a horvát mellett bunyevác és sokác anyanyelvet is lehet jelölni. Ennek megfelelően néhány érdekes adat: Baranya vármegyében 6013 horvát /2,6%/ és 5241 bunyevác, sokác /2,2%/ élt, míg Bács-Bodrog vármegyében 31 horvát /0%/ és 9016 bunyevác, sokác /0,1%/ anyanyelvű polgárt számláltak. Az összes horvát anyanyelvűek száma 36 864 fő, míg a bunyevác, sokác anyanyelvűeké 23 228 fő volt 1930-ban Magyarországon az említett statisztikák szerint. 328