Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Gyurok János: A magyarországi horvát kisebbség néhány demográfiai statisztikai jellemzője az 1910-1990 közötti népszámlálások tükrében
mértékűek, hogy meghatározó módon kívánnak építeni a valóságra. Másrészt néhány olyan nagyon fontos, a kisebbségekkel kapcsolatos jogi szabályozás van előkészületben, amely ha irreleváns kisebbségi valóságot vesz alapul, jelentősen megnehezíti az amúgy is rengeteg akadállyal teletűzdelt kisebbségi integrációt. A szakemberek jól tudják, hogy a hazai kisebbségek alaposabb statisztikai demográfiai feltérképezése micsoda óriási szellemi energiát és milyen sok anyagi eszközt igényel. A szakmai háttér egy ilyen komplex vizsgálathoz adott, kiváló demográfus és statisztikus tudós szakemberek vannak Magyarországon /néhányuk nevét már említettem/, továbbá ami ebben az esetben rendkívül fontos, vannak már - igaz, kis számmal - kisebbségi származású szakemberek is, és esetenként kisebbségi tudományos intézményi háttér is rendelkezésre áll e vizsgálatokhoz. Az anyagi eszközök előteremtése pedig elemi érdeke a többségnek és kisebbségnek egyaránt. Nagyon fontos és egyben megtisztelő a kisebbségi származású szakembereknek részt venni a kisebbségekkel kapcsolatos tudományos tanácskozásokon, világosan kell látni azonban azt, hogy egy ilyen komplex feladat, mint amilyen egy adott nemzetiség demográfiai statisztikai elemzése, jelentős történeti aspektusokat is figyelembe véve, nem végezhető el máshogyan, csak több együttes erőtér bekapcsolásával. Én arra vállalkoztam, hogy az 1910 és 1990 közötti népszámlálások alapján a hazai horvátokra vonatkozó néhány fontos jellemzőt kiemeljek, jelezzek bizonyos trendeket, szakmai metodikai észrevételeket, valamint e társadalmi csoport néhány főbb jellemzőjéről és egyes statisztikai összefüggéseiről kívánok szólni. A népesség tanulmányozásának jelentőségét, szükségességét és fontosságát már igen régen, sok ezer évvel ezelőtt felismerték. Írásos nyomai vannak annak, hogy Kínában és Egyiptomban már az időszámításunk előtt 3000-2000 évvel tanulmányozták a népességet, összeírták őket. Az ókori Római Birodalomban bizonyos rendszerességei ismételve, nyilvántartásokat vezettek a születésekről, halálozásról és más fontos jellemzőről is. A Magyarország területén élő népességre vonatkozó becsült adatok alapján feltételezhető, hogy már a honfoglaláskori 400-500 ezer fős magyarság mellett legalább 200-250 ezer főnyi más etnikum is élt Magyarország területén. Azt, hogy ebből mennyi volt a déli szlávok és mások aránya, nem tudjuk. Az I. Károly adóreformja nyomán elrendelt portális összeírások sem tartalmazzák az etnikai viszonyokra vonatkozó adatokat. Az urbáriumok, a 1767. évi úrbéri pátens és az 1832/36.évi úrbéri törvények alapján készült felmérések mindenekelőtt a népesség számát és anyagi helyzetét kívánta feltérképezni, az 1784-85. évi, Magyarország területére is kiterjesztett osztrák népszámlálások az adószedés és újoncállítás jobb megszervezését kívánták elérni. Több, különböző célú számbavétel volt még /pl.: 1828. évi jobbágy összeírás, 1848. évi városi népesség összeírása, 1857-ben a nemesekre is kiteijedő népszámlálás és sorolhatnám még tovább/, de az etnikumok statisztikai, majd később demográfiai helyzetének megismerési szándékával csak az 1880. évi népszámlálástól kezdődően találkozunk. A nemzetiségi hovatartozás megállapítása az anyanyelvként /az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall, és a legjobban és legszívesebben beszél/ megjelölt nyelv alapján történik. Az 1880-as népszámlálástól kezdve rákérdeznek a nyelvtudásra is. Ezek az adatok jól jelzik azt a tendenciát, hogy a nemzetiségi anyanyelvű népességnek, így a hazai horvátoknak is egyre nagyobb hányada tanult meg magyarul. Ez részint természetes, elgondolkodtató viszont e tények egy másik vetülete, hogy a nemzetiségi anyanyelvű lakosság nagyobb hányadának magyarul való megtanulása az anyanyelv rohamos vesztését is jelentette egyidejűleg. Nem a személyiség, az egyén, a két /vagy több/ nyelv befogadóképességének korlátai eredményezték e folyamatot, hanem úgy vélem - s ezt a társadalmi, szociológiai tények is alátámasztani látszanak - , hogy a társadalom szerkezetének változásai a kisebbségek differenciált elhelyezése a társadalom egyenlőtlenségi rendszere mentén eredményezte elsősorban e folyamatot. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a differenciált helyzetből, elhelyezkedésből adódóan, az anyanyelv térvesztése közel sem egyenlő mértékű minden nemzetiségnél. Az Intézetünk által elindított egyik legfontosabb projekt részeredményei igazolni látszanak azt a hipotézisünket, hogy a hazai horvátoknál /is/ a zárt falusi közösségek fokozatos felbomlása, a különböző nemzetiségű lakosok érintkezése, csak egyik nagyon fontos okozati összefüggése az anyanyelv térvesztésének. Emellett több más fontos tényező is befolyásolta ezt a kisebbségek számára rendkívül negatív folyamatot. Jászi Oszkár gondolatai: "nem a nyelv, hanem a jogrend biztosítása az elsődleges" kétségtelenül igazak, a mi viszonyainkat illetően. Ha szándékosan nem értelmezzük félre Jászit, ha a statisztikai logika mögött 1880-tól napjainkig megnézzük a nemzetiségekre vonatkozó adathalmazokat, ha a kisebbségekre vonatkozó korántsem teljes demográfiai jellemzőket alapulvéve összevetést készítünk az objektív és a statisztikai valóság között, akkor a népességtudomány módszereivel kapott adatok, a kisebbségekre vonatkozó történeti ismereteink és a tények, a hazai társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokban zajló ellentmondások alaposabb szociológiai gondolkodásra kell, hogy késztessenek minket. Ezekből az adatokból és ismérvekből látni lehet azt a trendet, hogy a nyelvvesztés egyik meghatározó okát a kisebbségekre vonatkozó jogrend hiányosságaiban kell keresni. A hazai horvát nemzetiség különböző csoportjaira, ha eltérő mértékben is, de igaz, hogy a felnövekvő generációk jelentős része olyan családban él, amelyben a nagyszülők a horvát /sokác, bunyevác stb./ nemzetiséghez tartozónak érzik magukat, őseik anyanyelvét szívesebben beszélik, mint a magyart, de szüleik már ezt a nyelvet kevéssé ismerik, nem nagyon használják, ők pedig már alig beszélik a horvát nyelvet. 327
