Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Petrusán György: A hazai románok számának, összetételének és települési viszonyainak változásáról
A nemzeti kisebbségek nyilvános nyelvhasználata Magyarországon c. tanulmányában helyesen állapítja meg, hogy az egyházi szertartásokon a román nyelv őrizte meg legjobban pozícióit. "A románok lakta falvak több mint a felében /az általuk nagyobb arányban lakott települések szinte mindegyikében/ - íija a kutató - az istentiszteleteken az éneklésen kívül, a liturgia egyes részeinél is, vagy éppen végig folyamatosan használják a román nyelvet."* Az 1960-70-es évekig a románság zöme lényegében falusi körülmények között élő, mezőgazdasággal foglalkozó emberek közösségét alkotta. A lakosság összetételének egyensúlya 1918-ban borult fel oly mértékben, hogy szinte lehetetlenné vált a korábbi politikai, kulturális élet folytatása. A román csapatok visszavonulásával együtt az összes tanító és pap Romániába települt, csak a méhkeréki esperes, Nicolae Roxin maradt 3 pappal együtt a 18 megüresedett ortodox parókián. A hazai ortodox egyháznak még 1928-ban is csak 5 papja volt. A 16 görög katolikus parókiának pedig összesen 3 lelkipásztora maradt.** A románság tehát a közösségi élet szervezésére alkalmas értelmiség nélkül maradt. /E vonatkozásban csak a II. világháború után történt lényegesebb változás./ A parasztság mellett volt még egy szűk, kereskedőkből és iparosokból álló kispolgári réteg. A hazai románság körében az 1960-as években ment végbe nagyobb társadalmi differenciálódás, amikor létszámukhoz képest feltűnően sokan szereztek közép- és felsőfokú végzettséget. Ez nagy mértékben elősegítette a románságnak a magyar társadalomba való integrálódását, a városokban és magyarlakta helységekben való letelepedést, ami felerősítette az asszimilációs folyamatot. Lényegében ugyanazok a reflexek, mechanizmusok lendültek mozgásba, mint a történelem korábbi szakaszaiban: a magasabb társadalmi státus megszerzése nem járt mindig együtt az identitás megőrzésével, az anyanyelven való művelődés igényének kialakulásával, megtartásával épp ellenkezőleg: a beolvadást erősítette. A románság földrajzi elhelyezkedése viszonylag kedvező az identitás megőrzése szempontjából. Romániával szomszédos megyékben él a románság döntő többsége, ez megkönnyítette a román nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartást. /Kivéve az 1989. évi romániai változások előtti egy-két évtizedet./ Igaz, hogy egyetlen megyéje sincs az országnak, ahol nem él kisebb-nagyobb román populáció, de a legtöbben Békés megyében, Budapesten és környékén, valamint Hajdú-Bihar megyében élnek. Talán meglepetést kelt az 1990. évi népszámlálás alkalmával Budapesten és környékén regisztrált, viszonylag magas, közel 2000 fő. Ez egyrészt a főváros nagy vonzerejével függ össze, másrészt Budapest mindig is jelentős központja volt a román szellemi életnek. Az itt élő románság a határmenti nagyobb tömbökből vált ki a '60-as, '70-es években lezajlott nagyobb arányú társadalmi mobilitás következtében. Más irányú mozgás is tapasztalható. A románság egy része a Hajdú-Bihar megyei községekből Debrecenbe, a Békés megyei román falvakból /mindenekelőtt a két legnagyobb román lakossággal rendelkező helységből, Méhkerékről és Kétegyházáról/ Gyulára, kisebb mértékben Békéscsabára költözött. Ezzel magyarázható, hogy a gyulai román lakosság létszámát 2500-3000-re, a békéscsabait kb. 600-ra becsülik. A Baranya megyei 440 fős létszámban minden bizonnyal a cigányok egy része is szerepel. Nincs megbízható adatunk a Romániából nyugatra igyekvő, de Magyarországon maradt románok létszámáról. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a hazánkban élő nemzeti kisebbségek számának, összetételének és települési viszonyainak megismerése, változásainak figyelemmel kísérése fontos feladat, melyet mindenekelőtt a szakemberekre kell bízni. A történelmi tapasztalat azt is bizonyítja, hogy egy adott ország nemzetiségpolitikájának minősége és a kisebbségi közösségek létszáma között nem volt mindig olyan szoros ok-okozati összefüggés, mint amilyet egy demokratikus, kisebbséget védő politika megkívánt volna. Ennek a körülménynek, s mindenek előtt az adatokkal való politikai visszaélésnek a következménye, hogy a XX. században a nemzetiségek egyre határozottabb ellenállást tanúsítottak a regisztrálásukra irányuló törekvésekkel szemben. A jelenlegi kelet-közép-európai instabilitás, a nemzetiségi konfliktusok sem kedveznek annak a szándéknak, amely a népcsoportok pontosabb létszámviszonyainak megállapítására irányul. Ilyen körülmények között meg kell békülnünk a gondolattal, hogy annak az egyénnek is joga van identitását megőriznie, anyanyelvén művelődnie, s a társadalmi munkamegosztásnak minden szintjén részt vennie, aki nem kívánja, vagy nem tudja a nemzetiséghez való tartozását kifejezésre juttatni. * Radó Péter: A nemzeti kisebbségek nyilvános nyelvhasználata Magyarországon, Régió, 1992/2. sz., 140. ** Vasile Stoica: Románii din Ungaria, Graiul Románesc, 1928/10. sz., 173-174. 318
