Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Gyivicsán Anna: A magyarországi szlovákság számadatok tükrében

állampolgárok. Megjegyezzük, hogy vitatható a "meggyőzés", mint eszköz, hiszen a KSH a magyar népszámlálások felvételi utasításaiban már 1880-tól kérte, hogy az összeírás során a válaszokat "minden befolyásolástól menten, a valósághoz híven" jegyezzék be, az anyanyelvre és a nemzetiségre vonatkozóan is, amikor is "minden összeírt személyt" - anyanyelvre való tekintet nélkül -, olyan nemzetiségűnek vettek számba, amelyhez tartozónak minden befolyástól mentesen vallotta magát. Az 1960-as népszámlálási statisztika nemzetiségi eredményei az 1949-es statisztikához viszonyítva látszólag sokkal kedvezőbbek, hiszen a szlovákok /anyanyelv/ 18,1 %-os növekedése mellett a nemzetiségi anyanyelvi lakosság száma 42,4%-al, s ezen belül a németek száma 16-26,3%-al nőtt! A bekövetkezett pozitív változást nem kívánjuk tagadni, de véleményünk szerint a hirtelen bekövetkezett hullámzások nemzetiségi statisztikánk paradoxonjait erősítik. 1949-ben az 194l-es statisztikához viszonyítva a szlovákoknál szintén kedvező kép alakult ki, ha a két népszámlálás szlovák anyanyelvű és nemzetiségi bevallási adatait összevetjük. A szlovák anyanyelvű lakosság száma 1949-ben eltérően a németektől és a délszláv népcsoportoktól, nem csökkent, hanem abszolút számban is növekedett, hiszen a szlovákok száma 1941-ben 75 000 körül volt, s 1946-48 folyamán 73 000-en települtek át Csehszlovákiába. /1941-ben a szlovákok száma anyanyelvi bevallás szerint 75 000, a nemzetiségi bevallás szerint 17 000; 1949-ben a szlovákok száma anyanyelvi bevallás szerint 25 988, nemzetiségi bevallás szerint 7800/. Amíg az 1949-es és az 1960-as népszámlálás a nemzetiségi népszámlálásban nemzetközileg is elteijedtebb gyakorlatot követte, tehát az anyanyelv mellett rákérdezett a nemzetiségi hovatartozásra is, addig az 1970-es népszámlálás már csak az anyanyelvre vonatkozó kérdést tartalmazta, és a kérdőíveken nem szerepelt az idegen nyelvű ismeretekre vonatkozó kérdés sem. /Az idegen nyelv ismeretét csupán a lakosság 20%-tói kérdezték meg. / Ily módon az 1970-es népszámlálás nemzetiségi, anyanyelvi lakosságra vonatkozó adatainak feldolgozásánál, elemzésénél nélkülöznünk kell a belső vizsgálathoz nélkülözhetetlen két fontos adatot. Mi az oka annak, hogy a szlovákok száma 1970-ben az 1949-es adat alá esett? Vajon elfogadható-e az az állítás, hogy a változások mögött a felgyorsuló gazdasági, társadalmi fejlődés, a mezőgazdaság kollektivizálása, a gyors ütemű iparosodás kiváltója az asszimilációnak? Tény, hogy 1945 után a magyar társadalom fejlődési ellentmondásai ellenére nyitott társadalommá vált, amely termelő szférájában alkalmazta - nemzetiségi hovatartozás nélkül - állampolgárait. A lehetőséggel a magyarországi szlovákság, összehasonlítva a többi hazai nemzetiséggel, a legerőteljesebben élt. /így például 1945 és 1968 között egyetlen - 1945-ig etnikailag zárt - szlovák településről, Tótkomlósról, csak Budapesten, vagy annak környékén 120 család /8000 lakos/ telepedett le, és viszonylag magas azoknak a családoknak a száma, akik Tótkomlóst elhagyva Szegeden, Békéscsabán telepedtek le./ A szlovákságra vonatkozó "népszámlálási sort" szemlélve szembeötlik, hogy a múlt század végétől napjainkig változatlan intenzitású az asszimiláció. Természetesen meg kellene vizsgálni, hogy milyen azonos és eltérő tényezők motiválták az etnikai feloldódást az Osztrák-Magyar Monarchiában, a Horthy-Magyarországon, és az 1948-1990 között kialakult társadalmi körülmények között. A kérdést az indokolja, hogy például az 194l-es népszámláláskor a hazai nemzetiségiek közül a szlovákság száma csökkent a legnagyobb mértékben, s a jelenség 1970-ben újra megismétlődött. A kérdést szubjektív oldalról is meg lehetne vizsgálni, abból az aspektusból, hogy a magyarországi szlovákság esetében a többi nemzetiségnél erősebb az önkéntes asszimiláció, a gyengébb nemzetiségi összetartozás magyarázhatja a gyors társadalmi integrációt, illetve a gyors asszimilációt. A másik lehetséges útja az asszimiláció feltárásának az objektív szemszögű vizsgálat. Kultúrológiai vizsgálataim során azt kutattam, hogy miképpen változott a szlovákok kulturális intézményeinek társadalmi értéke. Több településen, eltérő típusú szlovák közösségben végzett vizsgálatok eredményei arra utalnak, hogy a kultúra és a nyelv társadalmi szerepének elvesztése, a nemzetiségi jellegű intézmények felszámolása, a többségi kultúra térhódítása maga után vonta a szlovák lakosság tudati, identitásbeli magatartásának a megváltozását a többségi társadalom javára. Ma úgy látom, hogy ezzel a módszerrel sikerült megmagyarázni a népszámlálási, összeírási, vagy becslési számadatok abszurd voltát. Két példával illusztrálnám ezt: a) Az 1753-ban keletkezett szlovák telepítésű Nyíregyházán a szlovák anyanyelvű lakosság száma 1880-tól 1930ig a következőképpen alakult: 1880: 24 102 lakosból szlovák 1890: 27 014 lakosból szlovák 1900: 33 088 lakosból szlovák 1910: 38 198 lakosból szlovák 1920: 43 340 lakosból szlovák 1930: 51 308 lakosból szlovák anyanyelvű 9211 /38,2 %/ anyanyelvű 4180 /15,5%/ anyanyelvű 940 / 2,8%/ anyanyelvű 405 / 1,1%/ anyanyelvű 206 / 0,5%/ anyanyelvű 120 / 0,2%/ 304