Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)
III. A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Gyivicsán Anna: A magyarországi szlovákság számadatok tükrében
Megjegyezzük, hogy az 1980-as években egyes szlovákiai értelmiségi körök "visszatértek" a 600 ezres létszám hangoztatásához, s részben ezt az "álláspontot" képviseli a magyarországi szlovák értelmiség azon szűk csoportja, amely 400 ezer magyarországi szlovákról beszél. A hazai szlovákok létszáma körüli bizonytalanság már 1945 előtt is, de különösen az 1946-48-ban végbement magyar-szlovák lakosságcserét megelőző időszakban vált viták, sőt viszályok forrásává. A szlovák politika, valamint az 1945-ben megalakult Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja több mint félmillió főre becsülte a magyarországi szlovákok számát. Mind a szlovákiai, mind a magyarországi szlovák vezetők állításait a hazai sajtó cáfolni próbálta, de megfelelő tények hiányában az elutasítás nem volt megalapozott. Az 1945ben Csehszlovákiában megjelent statisztikai kiadványok és a tudományos jellegű tanulmányok állításaival vitázott egy, a Társadalmi Szemlében 1946 elején megjelent tanulmány /Szerzője: Vigh Károlyi. Voltak olyan csehszlovákiai történészek és statisztikusok is, akik történeti tényanyagra támaszkodva kísérelték meg a magyarországi szlovákok számának meghatározását. Végkövetkeztetéseikben azonban ugyanolyan túlzásokba estek, mint a publicisztika. A Társadalmi Szemle tanulmánya elutasítja az itteni szlovákok számáról terjesztett 250 000-380 000-es nagyságot, s maximálisan 170 ezerre teszi a magyarországi szlovák lakosság számát. A szerző ezt a becslést a következő módon határozta meg: A szlovákság 1930-as, 104 ezres népszámlálási számadatához hozzáadta az 1930-as népszámlálási adatok alapján kimutatott 130 000 szlovákul beszélő magyar felét, 65 ezret, és így kapott egy 170 ezres becslési számot. Érdekes, hogy ha a számadatból levonjuk az 1946-48 között áttelepült szlovákok számát, a 73 000 főt, megközelítjük a ma is "elfogadott" becslési számot a 100 000-110 000-t. De téijünk vissza kiindulási pontunkhoz, hiszen következtetésekhez ma elsősorban a népszámlálási adatok nyújthatnak biztos támpontot. Az a becsült számadat, amelynek "belső szerkezetét" nem ismerjük, nem teszi lehetővé, hogy a népszámlálás részeredményeihez /demográfiai adatok, települések szerinti összetétel/ hasonlóan "belső" vizsgálatokat is végemi lehessen. /Ezt az álláspontunkat részben módosították a a magyarországi szlovákok körében Hoóz István által végzett összeírás eredményei./ A népszámlálási adatokból kitűnik, hogy az 1949-ben a népszámlálási adat a becsült számnak csupán egynegyede, s bár 1960-ban 18,1 %-al, 4702 fővel növekszik a szlovákság száma /1949-ben 25 988-an vallották anyanyelvüknek; 1960-ban 30 690-en/, viszont 1970-ben meglepetésszerűen 31,8%-al, 9765 fővel csökken a szlovákot anyanyelvüknek valló személyek száma; ez a szám az 1949-es számadat alá esik. A becslési adathoz képest már negatív a kép; de kedvezőtlenül alakult az 1941-ig lejátszódott számarány-csökkenésekhez képest is. Mind a szakirodalom, mind a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó szervek keresték ugyan e "mélypont" okát, de néhány kivételtől eltekintve nem jutottak túl azon a sztereotípián, hogy a szlovákok a múltban elszenvedett sérelmek hatására fokozatos asszimilálódásuk következtében vallják magukat magyar anyanyelvű és magyar nemzetiségű állampolgároknak. Érdekes kitérni arra is, hogy a Szlovák Szövetség a szlovákság lélekszámának kérdésével csak ritkán foglalkozott. 1958 és 1968 között erről a kérdésről csak az 1960-as népszámlálást megelőzően írt a szövetség lapja a "Eudové Noviny", amelyben a szlovákság számát 100 000-120 000-re becsülte. A szövetség az 1960-as népszámlálástól várta a becsült számadatok objektívebb, konkrétabb megközelítését. Reményét arra az 1957-58-ban kibontakozó, nemzetiségi aktivitásra alapozta, amely akkortájt rövid ideig megnyilvánult mind az állami és társadalmi szervek, mind a szlovák nemzetiségi szervezet tevékenységében. Később a Szövetség azonban sem az 1960-as, sem az 1970-es népszámlálás eredményeivel az információ-adás szintjén sem foglalkozott. A népszámlálás eredményeiből a Szövetség sajtója csak az ország lakosságának idegen nyelvű ismereteire vonatkozó adatokkal ismertette meg olvasói, kiemelve, hogy a szlovák nyelvet 168 ezren beszélik. Vajon meglepő lehetett-e a szövetség számára az 1960-as szlovák nemzetiségi és anyanyelvi bevallási adat? Az 1960-as népszámlálási statisztika relatív arányaiban kétségtelenül pozitív fejlődést jelzett, hiszen az 1949-es statisztikához viszonyítva 25 988-ról 30 690-re nőtt a szlovák anyanyelvüket bevallók száma. Igaz, ez a számadat is alig harmada-negyede a 100 000-120 000-es becslési számnak. Az egykori sajtót idézve: "a szlovákok a nemzetiségi, anyanyelvi bevallásnál nem éltek az alkotmány biztosította jogukkal", bár a tényt az 1960-as népszámlálást megelőző próbafelmérés is előlegezte, akkor ugyanis az egyes szlovák- és német-lakta falvak lakossága magyarnak, illetve magyar anyanyelvűnek vallotta magát, még a magyar nyelv gyenge ismerete esetén is, bár "objektív ismérveik", nyelvük, származásuk szerint szlovákok, németek voltak. A jelenségre A Hazafias Népfront Országos Tanácsa felhívta a nemzetiségi szövetségek figyelmét, kiegészítve azzal, hogy körültekintően kell a népszámlálást a nemzetiségi területeken elvégezni, kiemelte, hogy nem elégséges egyszerű adminisztratív módszert alkalmazni, hanem a nemzetiségi politika más területén is alkalmazott meggyőzés eszközével szükséges élni. Javasolta, hogy a nemzetiségi területeken a népszámlálást a nemzetiségi nyelvet ismerő népszámlálási biztosok végezzék. A hivatalos politika arra törekedett, hogy a népszámlálás során objektívebben vallják be anyanyelvüket és nemzetiségi hovatartozásukat a nemzetiségi 303
