Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája /1910–1990/ Az 1992. szeptember 2–5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai (1994)

II. A SZOMSZÉDOS ÁLLAMOK MAGYARSÁGÁNAK STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉSE - Mirnics Károly - Jastrebinac János: Nem vagyunk mi senkinek sem a terhére

magyarok 439 elemi iskolát tudnának működtetni, holott csak 141 létezik /a különbség 298/, 56 829 elemi iskolást tudnának ellátni, pedig csak 26 766 volt az 1989/90-es iskolaévben. Bizonyítható, hogy nem képez külön terhet a magyar nemzeti kisebbség tanügyének a pénzbeni támogatása, a szükséges "póteszközök" a nemzeti jövedelemben. Miután megkaptuk a magyar kisebbség pénzbeni támogatási lehetőségeit az iskoláztatás különböző szintjein, ezeket a lehetőségeket visszahelyeztük, lebontottuk azokra a községekre, amelyekben a magyarok nagyobb számban élnek, és megtermelik a nemzeti jövedelem rájuk eső részét 14. táblai. Ezáltal kitűnően láthatóvá válik a nemzetiségi politika különbözősége az egyes községekben: elsősorban a szűkkeblűsége, a taposó jellege. Láthatóvá válik az, hogy mije van a magyar kisebbségnek és mije lehetne. Nincs az a nemzeti kisebbség, amely ne roggyanna össze, ha ilyen hosszantartóan megrövidítik lehetőségeiben és eltulajdonítják tőle az általa megteremtett nemzeti jövedelemnek még azt a részét is, amely valóban szükséges lenne a fennmaradásához. Nem utolsó sorban szükséges lesz előbb vagy utóbb megvizsgálnunk a művelődés és tájékoztatás minden területén, hogy miben és mennyivel rövidítették meg és rövidítik meg továbbra is a magyar nemzeti kisebbségnek most már tragikus szellemi életét. Mint ahogyan nem igaz az, hogy a magyar tannyelvű oktatás külön terhet jelent a nemzeti jövedelemben, ugyanúgy nem igaz az a nacionalista hazugság sem, hogy a magyar művelődés és tájékoztatás külön terhet képez a megtermelt nemzeti jövedelemben. A magyarság az ehhez szükséges pénzt megtermeli, de az elosztási rendszerben csak morzsákat juttatnak neki. A nacionalista szűkkeblűségnek nincs határa és ezért az ítéletünk sem lehet kíméletes a nemzetiségi politikáról. Ezután megengedhetünk magunknak akár egy parlagi kifejezést is: mese a Holdban, hogy a szerbek pénzelik jószántukból a kisebbségek szükségleteit, így a magyarok iskoláztatását. Bátran állíthatjuk, hogy a nemzetiségek keményen megdolgoznak a saját tannyelvű szűkös oktatási hálózatuk fenntartásáért. Jócskán juttatnak pénzt keresetükből a fejletlen országrészek megsegítésére és a központi, országos létesítmények fenntartásához és továbbfejlesztéséhez is. Ezt a pénzt száz módon átömlesztik e célok pénzbeni támogatására. Nem is lenne értelme egy percig sem elidőzni az említett állítások igazságán /mármint, hogy a szerbek pénzelik a kisebbségek tanügyi szükségleteit/, ha ennek az állításnak a jogcímén, éppen az utóbbi időkben, nem rövidítenék meg az adófizető magyarok gyermekeinek az oktatását. Megnyirbálják a költségvetésből a nemzetiségi oktatásra szánt póteszközöket. Fizessen a nemzeti kisebbség, ha ezt vagy azt a kisebbségi intézményt fenn akarja tartani. Pénzügyi szubjektumot csinálnak belőle, de úgy, hogy a tőle befolyt pénzt elegánsan átrakják a zsebükbe. A nemzetiségi továbbra is fizesse az adót, de abból nem fog semmit sem visszakapni /radikális szerb elképzelések/. Ha az eddigi oktatási rendszerét meg akarja tartani, azt pénzelje saját pénzéből /különböző szerb nacionalista polgári javaslatok/. A magyar nemzeti kisebbség azért kéri a területi, helyi és személyi autonómiát, hogy ennek a magatartásnak elejét vegye; hogy odahasson oktatási szükségleteinek kielégítésére. Ne vessék kétszer is adóprés alá. Ha már fizeti az adót, legalább visszakapja, ami szükséges iskolahálózatának és tanügyi szükségleteinek fenntartásához és továbbfejlesztéséhez. Tagadhatatlan, hogy az adókivetés és behajtás rendszerének egységesnek kell lennie. A területi, helyi és a személyi elven alapuló önkormányzatban is szem előtt kell tartani a közös szükségletek kielégítését. Elsősorban azonban a saját nemzeti kisebbségi szükségletéről és érdekekről kell gondoskodni. A cél az kell legyen, hogy minél több magyar nemzetiségű diák részesüljön magyar tannyelvű oktatásban. Ennek lehetőségét biztosítani nem nacionalizmus; nacionalizmus lenne ennek a ráerőszakolása bárkire is. Végső következtetésként megállapíthatók a következők: Tanulmányunkban a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulást az egyes népcsoportok - így a magyarok - nagyságával mértük az összes népesség százalékában. Egy népcsoport hozzájárulása a nemzeti jövedelem megteremtéséhez egyenes arányban volt számának növekedésével vagy csökkenésével. Természetesen tudatában voltunk annak, hogy ezzel a nemzetiségek szempontjából legelőnyösebb tényezőt vizsgáltuk. Ha például az egyes népcsoportok foglalkoztatási arányát vettük volna alapul az összes foglalkoztatott százalékával és ezzel súlyoztuk volna a nemzeti jövedelem megteremtéséhez való hozzájárulást, minden bizonnyal rosszabb képest kaptunk volna. Azonban mi abból a feltevésből indultunk ki, hogy legalább a foglalkoztatottsági politika tekintetében helyes volt a nemzetiségi politika hozzáállása. Ugyanis ha az állam az uralkodó szerb népet juttatta könnyebben munkához, és ennek következtében jobb lett az aránya a foglalkoztatottságban, az minden bizonnyal a nemzetiségi politika szégyene. Mi következik abból az általunk felállított hipotetikus modellből, hogy a magyarok Szerbia nemzeti jövedelmének 5,84%-át teremtették meg? Nyilvánvaló, hogy a magyarok, ezek szerint Szerbiában az oktatáshoz szükséges pénznek 5,84%-át is megtermelték. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a 3., 4., 5., 6. ábrákat, arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar nemzetiségű tanulók és egyetemisták oktatása nem követelhetett több mint 2-2,5 %-ot az összes költségből. /Sajnos már 156