1980. ÉVI NÉPSZÁMLÁLÁS A nemzetiségi települések adatai (1990)

II. A TANÁCSI MINŐSÍTÉSEN ALAPULÓ ADATFELVÉTELI MÓDSZER ÁLTALÁNOS ELVEI ÉS GYAKORLATI ALKALMAZÁSA

II. A TANÁCSI MINŐSÍTÉSEN ALAPULÓ ADATFELVÉTELI MÓDSZER ÁLTALÁNOS ELVEI ÉS GYAKORLATI ALKALMAZÁSA AZ ADATFELVÉTELI MŐDSZER ELMÉLETI MEGHATÁROZÁSA A magyarországi nemzetiségek létszámát illetően a hazai és a nemzetközi publikációkban nagyfokú bizonytalanság tapasztalható. A különböző forrásokból származó adatoknak ingadozásai azt mutatják, hogy nem elégséges a nemzetiségi problémák elméleti kérdéseinek vizsgálata, hanem az állandóan változó feladatok gyakorlati megoldásához a statisztikának a maga eszközeivel is hozzá kell járulnia. Minden tevékenységhez szükséges a nemzetiségi lakosság pontos számának megállapítása. Ezeknek az adatoknak összegyűjtése csak ugy lehetséges, ha találunk olyan számbavételi módszert, amelynek segitségével a népességnek ez a része, illetve száma meghatározható. Bár a nemzetiségi hovatartozás legegyértelműbb külső jele a bevallás /mint szubjektív megnyilvánulás/ lenne, de az - mint az adatok ismert hullámzásaiból látható - nem lehet a gyakorlati igazgatási munka alapja. A tényleges helyzet feltárása érdekében ezért időszakonként speciális adatgyűjtést kell végrehajtani, ami olyan kritériumokon alapul, mint a leszármazás és az anyanyelv, illetve ezek együttese. Valamennyi módszernek számos hibája lehet és valószínűleg tökéletes módszer ki sem alakitható, de az igy minősitett adatok nagyságrendileg mégis valószinüleg sokkal közelebb állnak a valósághoz, mint a szubjektiv bevallás eredményei. Feltételezhető ugyanakkor, hogy a minősités nagyobb létszámú nemzetiségi lakosságot jelez, mint a valóság. A leszármazás olyan sajátosság, amely felismerhető és évtizedekig /több generáció életében/ nem változik. A ma élők felmenőinek /szülők, nagyszülők/ nemzetiségét a falu őslakosai /kortársak/ még ismerik. A leszármazás mindenki /a helybeliek/ által felismerhető külső jelnek, a nemzetiség meghatározása szempontjából nem egyetlen, de nélkülözhetetlen kritériumnak tekinthető. A nemzeti érzés nem születik az emberrel, hanem - a társadalmi fejlődéssel együttjáró - egyedi vagy társas tulajdonság. Napjainkban is tanúi lehetünk kiválásnak, beolvadásnak, visszaválásnak. A nyelv és a nemzetiség eltérhet tehát egymástól tartósan is. Ezért ha csak a leszármazás alapján vennénk számba a népességet, ez az asszimilálódási folyamatot még nem, vagy csak lassitva mutatná /hisz nemzetiséginek tekintenénk azt is, akinek csak nagyapja volt az/. A leszármazás a nemzetiségnek csak egyik tényezője, amely az elődök megtartott nyelvével együtt határozza meg a nemzetiséget, juttatja kifejezésre az egyén közösségtudatát, tradíciókhoz való ragaszkodását. A felmenők nyelvének ismeretét minden közösség fennmaradása, kontinuitása szempontjából alapvető feltételnek tekintik, mert az kifejezője annak, hogy az ujabb generációkban milyen mértékben él őseik nyelvének, kultúrájának megőrzésére irányuló vágya. Mivel az egyén élete során egyre többet érintkezik más anyanyelvüekkel /óvodában, iskolában, utcán, barátok között, munkahelyen/, egyre jobban megtanulja és egyre gyakrabban használja tágabb környezete nyelvét. Ezt a nyelvhasználati asszimilációt nem az iskola végzi el elsősorban, hanem az élet, amely lehetővé, szükségessé, hasznossá 27