Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (22. évfolyam, 2000-2004)
Khin Antal: Csallóközi vizihalászat
előbbieknél, de segített a város nehéz helyzetén. 1710-ben történt. Ugyanis a Rákóczi-felkelés idején pestis ütött ki a lakósok között. A polgárok nem hagyhatták el a várost. így persze kereset sem volt. De az adót, kivált a „porciót” pontosan meg kellett fizetni, mert - úgymond a jegyzőkönyv - „a portionak sem collikája, sem chisafrája, sem podagrája nincsen”. A segítség pedig csodálatosképen jött. A jegyzőkönyvíró így folytatja: „az Ur Isten maga ingyen való nagy kegyeiméiül mutatta az ő atyai providentiáját úgy, hogy az ittvaló burgarek által ő Somorja szigetben járván, egynéhányszor látták, hogy a viza fölvetette magát az Öregdunán. Tudatára adván az nemes tanácsnak. És az városnak arravaló hálója nem lévén, alá küldettünk a vajkai halászokért. Ezek eljöttek és a vizák megfogattak. Még pedig először három darab. Közöttük a legnagyobb 320 fontos volt. Erre újonnan - mondja tovább a jegyzőkönyv - belé vetvén az hálót az Dunába, akkoron megint fogtak 8 vizát. Ez volt ugyan csodálatos, Szt. Péternek adatott áldáshoz, mert az háló igen kezdett vala szakadni és a tizenkét halász nem tudván annyi sok hallal mit cselekedni, kiáltván az Szigetben levő szolgákra, kiknek az ö segítségükkel mind az nyolcat megfogták”. Ezek közül több darab három mázsás volt. A vizákat Bécsben adták el s a város belőle fizette ki a „porciót”. Csallóköz leghíresebb vizafogói a komáromi, aszódi, szapi, gutái vizafogók voltak a XVII. század folyamán. Leghíresebb vizahalászok pedig a komáromiak, gutaiak, ekecsiek, izsaiak, nyárasdiak voltak. Az utolsó vizát, mely még nagyobb példány volt, - három mázsás - a vajkai halászok fogták ezelőtt húsz évvel a sülyi határban. Még egy mitikus érdekessége is van a vizának. A csallóközi halászok emlékezetében él a haltündér, a halleány alakja. Beszél róla még öregebb dunamenti ember is. Ezeket ma már - mondják a halászok - nem lehet látni. Felső testük nő volt, alsó részük pedig halfarkban végződött. Azt is hozzáteszik, hogy a tenger felől jöttek, mert igazában ez a hazájuk. Ebben rá lehet ismerni a mítoszképződés magvára. Ezek a halleányok nem mások, mint a Duna egykori vizái. Föntebb láttuk, hogy a tengerből jöttek, igazi otthonuk a Fekete tenger. Azt is látjuk, hogy gyakran kiemelkedtek a folyóból, mikor játszadoztak a hullámokon. Az egyszerű ember, akinek képzelete éjszakának idején megtelik a rejtelmessel, könnyen látott a homályban, sötétben emberi alakot e nagy halban s ha még hozzávesszük, hogy a színe hasonlít az emberi bőr színéhez, két mellúszója pedig karnagyságú, már egy kis fantáziával is megvan az illúzió. S hogy ma már nincsenek, ez is a vizák mellett bizonyít, amelyek szintén eltűntek az egykori Aranykertből. Megjegyzés: In: Csallóközi Múzeum, szerk. Jankó Zoltán, Bratislava, 1928, o. 50-54.
