Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (17. évfolyam, 1993)
Kaprálik Zsuzsanna: A vessző felhasználása a paraszti gazdaságban
térségük kialakulásában. Mindkét kosárfonó a későbbiekben falujuk kosárfonóitól sajátította el behatóbban a kosárfonást. Mind munkájuk, mind terminológiájuk megfelel a falujukra jellemzőknek. A néprajzi gyűjtés célja a Csallóközben még élő kosárfonók felkutatása, azok munkájának és szókincsének dokumentálása volt. Az általam felkeresett falvak mindegyikében, ahogy arra már rámutattam, a múltban is éltek és a mai napig is élnek és dolgoznak kosárfonók. Ez a tény két dologra is utal: egyrészt e foglalkozást ősiségére (apjuk, nagyapjuk is kosárfonó volt), valamint az öröklődési folyamatra, a kosárkötö hagyományok továbbélésére. Bár e foglalkozás továbbörökítését olyan tényezők is gátolják mint a megfelelő nyersanyag hiánya, a megváltozott szociális és gazdasági helyzet, a mesterség iránti érdektelenség, ennek ellenére minden faluban megtalálható a közép- vagy a fiatalabb generáció körében a kosárfonás iránti érdeklődés legalább egy személy képviseletében. így megvan a reménye annak, hogy a Csallóköznek ez ősi, paraszti foglalkozása, mégha kihaló tendenciát is mutat, fennmarad és tovább öröklődik. A kosárfonás a vesszőmunkák közül a legnagyobb szaktudást igényli. A kosárfonókat produktivitásuk alapján két csoportba sorolhatjuk: i. kosárfonók, akik eladásra vagy cserébe készítettek vesszőtárgyakat, 2. a kosárfonók, akik csak saját szükségleteiket elégítették ki vesszőmunkájukkal. A paraszti kosárfonásban általában háromféle vesszőt használnak, és ennek megfelelően a szakirodalom is háromféle vesszőt említ: a fehérvesszőt — éretlen vessző, ezt augusztusban vágják, héja könnyen lejön; a feketevesszőt — érett vessző, lombhullás után október végén, november elején vágják, héjastul fonják meg; és a főzött vesszőt — a lombhullás utáni érett vesszőről főzés útján távolítják el a héjat, a vessző ilyenkor enyhe barnás, ún. homokszínt kap. Az általam vizsgáit falvakban kétféle vesszőt alkalmaznak. A lombhullás után megszedett érett vesszőt, amelyet héjastul fonnak e 1 zöldvessző -nek esetleg puculatlan vessző -nek, a megfőzött héjatlan vesszőt főzött vagy pucút vessző -nek nevezik. Tanulmányom első részében a héjastul megfont „zöldvessző“ kitermelésével és felhasználásává foglalkozom, ugyanis a „pucút vessző“ feldolgozása és alkalmazása, valamint fonási technikája némileg eltér a zöldvesszőétől. A kosár elkészítésének módját, tehát a munkafolyamatot a vizsgált falvak mindegyikében fonás-nak, fonyás-nak nevezik. A kosárkötés vagy kaskötés terminusokat nem alkalmazzák. A kosárfonás alapanyaga, nyersanyaga A kosárfonáshoz a legalkalmasabb vessző a fűzfavessző. Leginkább aranyvesszőt, rekettyét vagy ciglevesszőt, vörösfüzet használnak, de felhasználják a gyürűsfa vagy a jegenye arra alkalmas vesszeit is. A veszszönek vékonynak, hajlékonynak, rugalmasnak, egyenesnek és hosszúnak kell lennie. Adatközlőim véleménye megegyezik abban, hogy a kosárfonáshoz legmegfelelőbb a fűzfavessző, mivel az nem kemény, jól hajlítható. A fűzfaféleségek közül is a legjobb az aranyvessző, amely manapság már ritkaságszámba megy. Azelőtt a házak tájékán, ill. az uradalmakon is termesztették, nemesítették. „. . . de van az a direkt kosárnok való aranyvessző, az amit szoktak nagy darabon azelőtt
