Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
ugyancsak inak sugárszerűen futottak a kör kerületén elhelyezkedő ólmos ínhoz. A vékony inak egyik vége ehhez az őlmos ínhoz volt rögzítve, míg a másik vége a karikán keresztül a tartókötélben folytatódott. A karikában a tartókötél, illetve az inak szabadon mozoghattak. A dobóháló kivetése nagy gyakorlatot igényelt. A halász hátat fordítva a víznek a tartókötelet a bal csuklójára tekerte, magát a hálót pedig a bal vállára vetette. Az ólmos ín egy részét jobb kézzel megfogva a foga közé szorította, majd gyorsan megfordulva a hálót a vízre vetette. E gyors mozdulattal a háló tányérszerűen szétterült a vízen. Az ólmok a hálót lehúzták a mélybe ezzel lelepve a halakat is. A halász ekkor a tartókötél segítségével fokozatosan összehúzta az ólmos inat, amely által az egész háló bezárult. A háló alatt lévő halak ily módon fogva maradtak. „Ászt a szájába fokta és ahugyan így meglódította, kidopta, az akkor ojan szípen szítterűt a vízen, egy ojan bizonyos körzetet leleDett. És az úgy lemerűt, leüt a ólom. Mikor leírt a fenekire, akkor a kötéllel összehúszták, és akkor az összecsukódott. Ami hal ott vót lent, az abba bennemaratt, mer az úgy szípen összehúszta. És akkor kihúszták, benne vót a hal.”1(i Tapogató halászat A tapogató halászat eszköze a vesszőből készült, kosár alakú tapogató volt, amelyet a halász külön erre a célra maga font fűzfavesszőből. A célnak azonban a feneketlen vesszőkosár is megfelelt. Általában a „nagy halászok” (hivatásos halászok) tapogatóval nem halásztak. A „rabsic halászok” (nem hivatásos halászok, hivatalos engedéllyel nem rendelkező halászok) munkaeszköze volt, illetve a falu gyerekei, asszonyai is szoktak vele halászni az áradás utáni kisebb erekben, patakokban, alacsony vízállású helyeken. „Van ott egy kosár, és nem vót a kosárnak feneke, ügyi, ha köllött, készakarva kivették a kosár fenekit, legyen mivel kimenni halásznyi. Beletették a vízbe, szípen ahogy mentek a halak, mindig beletették, alatta maratt a hal. Akkor kivettík szípen, ügyi, mer csekíj vót a víz, és az vót a tapogató, a feneketlen kosár. Azzal nagyon sokat foktak mindig. Azst letették oda, mindig ahol ment a hal, oda rátettík a halra és alatta maratt a hal. Asztán kézzel kivettík (a halat).”17 Horgászat Kedvelt halászati mód volt a horgászat is. Valamikor több méter hosszú ún. fenékhorgot használtak erre a célra. Gvakran 60—80 m, de nem volt ritkaság a 100 m hosszan kirakott fenékhorog sem. A fenékhorog tulajdonképpen 60—100 m hosszú zsinór volt, amelyre két méterenként hosszabb, ún. fűzőt raktak. A fűzőn helyezték el a csalit. Mindig pontos sorrendben helyezték el a különféle csalikat. Az első fűzőre n y ű v e t, a másikra kukacot, a következőre p i - ó c á t, ötliteres befőttes üvegben szagosított — „megbüdösített” tokaszalonnát, sajtot. A fenékhorogra az egyes fűzők közé „kű vót tíve”, tehát köveket erősítettek, amelyek a fenékhorgot lehúzták a mélybe. „ ... mer az odavonta a halakot (már mint a csali). Akkó lefigyétük. Sorba vót annak a fűzőnek is főrakva, mellikre haraptak jobban, akkó asztat sorakosztattuk, nem teljesen ászt fűsztük, mást is, de a halaknak is gyütt, úgy mongyuk gusztusuk. Ök asztán vót, hogy eccérre-
