Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
volt illesztve, a másik vége csigával volt ellátva. A rúd mentén kötél futott. Ennek egyik vége keresztülhaladt a csigán, és a tok feletti kajmós szöghöz volt rögzítve. A többméteres, csónakban feltekert zsinór másik végét a halász a kezében tartotta. A gránittápli hálóját ennek a kötélnek a segítségével kézzel engedték le a vízre, illetve húzták fel. Később tekerő segítségével könnyítették meg a halászatot. A tekerő vasból készült, két oldalán karral ellátott henger alakú szerszám volt, amelyet a csónak farában helyeztek el. A gránitot működtető kötél erre a tekerőre volt feltekerve, és segítségével nagyobb fizikai megterhelés nélkül tudták a gránitháló kötelét le- és feltekerni. A gránittal a folyó lenekét is „meg tudták halászni”. A többméteres kötél segítségével a gránit hálóját egészen a folyó fenekéig le tudták engedni. A táplit és a gránitot leginkább csatornák, befolyók, belvizek „meghalászására” használták. A Nagy-Dunán nam halásztak velük. A gránit segítségével egyszerre 30—40 kg halat is tudtak fogni. Miután a tápli vagy a gránit megrakodott hálóját felhúzták, belőle a halakat a hosszúnyelü kiszedőszák segítségével szedték ki. A halakat a szákból a ladikba fordították, amelybe előzőleg s z a p ú segítségével vizet mertek. A harmadik emelőháló a millingháló volt. „Az, az nagyon divatos vót nekik. Ászt, ászt nagyon szerették is, mer ha áratt a víz, akkor má millinggel mentek.”14 A millingháló vázát három faköröm alkotta, amelyre háromszög alakú hálót erősítettek. E háló minden oldala kb. 2,5 m volt. A millingháló egy vastagabb nyéllel, rúddal volt ellátva, amelyet a gránittal ellentétben nem erősítettek a ladikhoz. A rúdnak a végén, s a végétől kb. 1 m távolságban egy-egy fogantyú helyezkedett el. Ezek segítségével tartotta a halász a hálót. A 'millinggel is ketten halásztak. Az egyik halász a ladik farában ült és evezett, irányította a ladikot, a másik halász a ladik oldalán ülve a rúd két fogantyújánál tartva a hálót billegtette azt — belemartotta a vízbe, majd kiemelte. A ladikban a part mentén keresztbe a vízen ereszkedtek lefelé. Az evezős evezőjével ijesztgette a halakat a mlllingbe. „ A farábo vót benne egy, aki evezett és az ijesztette a halakot. A partú ijesztette a evezővel, de körösztbe mentek a vízen, és ahogyan beleijett a millingbe, akkó má ő megfordította és megfokta. Ászt csak akkor vettík fő, amikor a hal pontosan benne vót. Az nagyon érdekes halászat vót, ászt szerették is nagyon ászt a halászatot.”15 A halász a millingből a halat egyenesen a ladikba fordította. Miután a ladikkal már elég messze leereszkedtek, a ladikot lánc vagy kötél segítségével visszahúzták az elindulási helyre. Víznek szemközt visszaevezni nehéz lett volna. Vetőhalászat A vizsgált falvakban a vetőhalászat eszközét, a vetőhálót is ismerték és alkalmazták. E halászszerszám d o b ó h á 1 ó néven volt ismeretes. A dobóháló köralakú, 3—6 m átmérőjű, fonalból kötött háló volt, amelyet a halász szintén maga készített. Dobóhálóval csak a nagyon mély vizeket, gödröket tudták „megdobányi”. A háló legszélén körben a háló i n a futott, amelyre előzőleg felfűzték az ugyancsak házilag készített, de vásárolt nyersanyagból nyert, közegén kilyukasztott ólomgolyókat, az ólmokat. A háló közepét egy karikka alkotta. A háló közepétől további vékonyabb kötelek,
