Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
dö 3 m hosszú hálóaggató botot tartotta, amelyre a negyedik halász ráhelyezte a háló ólmos inát. A botról a háló a téricsfa kajmacsaira került. A hálót addig aggatták az oszlopokra oda és vissza, amíg az el nem fogyott. A háló párás vége a földtől kb 30—50 cm-re helyezkedett el, hogy a háló jobban levegőzzön. Az esetleges javításokat a háló megszáradása után végezték el. Rskesztőlialászat A legeltrejedtebb és legkedveltebb halászati mód a rekesztőhalászat volt. Ennek szerszáma Vajkán s z a c k ó r n i n a k , Ke.zölcésen szintén szackórninak vagy nyakazó hálónak nevezett rekesztőháló volt. A háló kb. 60 m hosszú, 2—3 m mély (széles) volt. Vásárolt, nagyon vékony, finom fonalból a halász maga kötötte. „Mer ha durva szálú fonalbú ha csináta, akkor am má nem vót ojjan jó, mer fét nekiménni a hal is, és nem is fokta meg ojjan jól, annak ojjan finom, vékony fonálnak költött lenni, arai nem veszi úgy észre a hal se, és tapad hozzájo, az ojjan finomabb vót.”') A nagyszemű hálók közé tartozott, 6x6 cm-es szemekből tevődött össze. A szackórnit hasonlóan mint a nagyhálót, alul és felül egy-egy vékonyabb kötél, a háló ina tartotta, amely a szélszemekbe volt fűzve. A felső ín párával, az alsó ín ólommal volt ellátva. A párák és az ólmok a szackórninál is a háló feszességét biztosították, azt hogy az kivetve függőlegesen, falszerűen megálljon a vízben és tökéletesen elzárja a halak útját. Az ólmok a háló alsó végét lehúzták, míg a párák a felső végét közvetlen a vízszint alatt tartották. A szackórnival való halászathoz egy ladikra és két halászra volt szükség. Az egyik halász a ladik farában ült és evezett, a másik „hányta ki” a hálót. A halászat megkezdése előtt a szackórni egyik végét a parton leütötték — karóhoz kötötték. A karót a ladikban mindig magukkal vitt „sülök” (mosófa) segítségével rögzítették a talajhoz, majd alul a karóhoz kötötték az ólmos inat, felül pedig a párás inat. A háló magasságát szabályozhatták. Szükség szerint a párás inat feljebb, illetve lejjebb engedhet ék a karón a vízmagasságtól függően. Ezután a háló többi részével beeveztek a folyóba. A halász lassan, óvatosan, hogy a szemek meg ne sérülje ,ek, ki ne szakadjanak, „hányta ki” a hálót a ladikból.A szackórnit a vízmederrel nem teljesen merőlegesen, inkább enyhén keresztbe, „srégesen” vetették ki. A másik parton hasonlóan kikarózták, vagy csak levete ték az iszapba és termőkövet helyeztek rá. A hálót „csendes”, álló vizekben, áradás utáni erekben, befolyókban használták. A háló szerkezete ezt nem biztosította. A víz szélességéből már előre látták, hogy elég lesz-e a háló. Ha a háló rövidnek bizonyult, hozzáöltöiték még a megfelelő hosszúságot. Volt, amikor még egy, vagy két szackórnit is hozzávarrtak az eredeti hálóhoz, hogy a víz szélességét teljesen befogják. Ellenkező esetben, ha a vízállás alacsony volt, vagy keskenyebb érben halásztak, a háló fennmaradt részét a túlsó parton egyszerűen ledobták, és termőkövei rögzítették. Vajkán legszívesebben az Aranyérnek nevezett részen halásztak szackórnival, ahol nem egy esetbei egyszerre három hálóból összevarrott szackórnit is használtak. A hálót mindig lazán, nem túl feszesen vetették ki, hogy a háló falába ütköző hal beleakadjon. „Ügyi, gyött a hal, ojjan csöndesen, nem vót rijasztva, minden, akkor belebújt, beleszúrt abba a hatvanszor hatvan, ölig nagy lükön, amint úgy lélegzőit a kopoltyúján, ott keszte szennyi bele magába
