Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)

Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen

gyott. Ekkor már igyekeztek a kört bezárva a part felé evezni, oda, ahol a társukat hagyták. A part megközelítése után a csónakból a halászok kiszálltak, s a húzókötél segítségével igyekeztek minél hamarabb a háló belső végét a partra húzni, vagyis a kört minél jobban leszűkíteni. A háló külső végével a parton maradt halász is a maga felét bezárva a kört a part felé húzta. így sikerült parthoz közel a hálót teljesen bezárni, és a kört a lehető legkisebbre leszűkíteni. A kör bezárásánál ügyelni kellett arra, hogy az apatyúk a vízfenekén maradjanak, ezzel együtt a háló alsó széle is, nehogy a halak a báló alatt elmenekülhessenek. A halakat kimerítőszák segítségével merték át a bárkába. A halak kimérésé gyors és összeszokott munkát igényelt, mivel a halak a párás ín felett is könnyen megszökhettek. „A fönti járó halak, a keszeg, bálim, csak úgy hasították, a nagykeszegek, szílesek, dijérkeszegeknek monták, ojjan, csak úgy hasították, csak úgy túrták a vizet, a dijérkeszegek, azok a szílesek, ojanok vótak mint a sütőlapát, amive a kenyeret berakták, ojjan hatalmas nagyok, az ha e Iparát (elúszott a párás in fölött) a hálón, mer elmenekűtek a betyárok, rendesen sajnátuk, ó ojjan mint a, mint a hajó, úgy ment, . . . meg a bálim, mondom, a többi hal meg inkább lefelé1, ha észrevette, hogy baj van, akkor lefelé ment, ahol az Ina ment, azok oda erőköttek.”’’)

Egy alkalommal többször is kerítettek. Ahogy a halakat kimerték a bárkába, a hálót újra rászedték a hálórúdra és indultak ismét a vízre. „Többször is átparásztuk ezeket a heleket.”«)

A kerítőhalászat elmaradhatatlan eszköze a bárka volt. Volt a h e 1 - belívő — és az úszóbárko. A helybenlévő bárkának állandó helye volt, a falu közelében a vízparton volt kikötve. Halászat után ebbe szokták a zsákmányt átrakni, hogy a halak az értékesítésig el ne pusztuljanak. Az úszóbárkát a ladik mögé kötötték. A kifogott halat ebben a bárkában helyezték el és szállították a helyben lévő bárkához. Ha nagyobb zsákmányra számítottak két-három bárkát is magukkal vittek. A bárka orra és fara hegyes, „spicces vót mind a hajó”. Aljába és oldalába lyukak voltak fúrva, hogy a víz belefolyhasson. Két f i ó k -ja volt, amelyek külön-külön tolóödéllel voltak ellátva. A helyben lévő bárka tolófödeleit e<y-egy lakattal le is lehetett zárni. A fiókoknak gyakorlati haszna is volt. Halászat után a halakat „szortírozták”, tehát átválogatták — elkülönítették a rablóhalakat a többi haltól. Alakjukat tekintve a bárkák egyformák voltak, csak méreteikben tértek el. Az úszóbárka elérhette a 3 in, a helyben lévő bárka a 7 m-es hosszúságot is.

Kerítés után a nagyhálót a különböző szennyeződésektől — iszaptól, növényi részektől a folyóban alaposan kimosták, majd a téricsf ára terítették megszáradni. E hálószárító kb. 15 m hosszú és 3 m magas volt. „Egérfából” (égerfa) készült, 5 darab oszlop alkotta a vázát, amelyeket egymástól 2,5—3 m távolságokban ástak le a földbe. Az oszlopokat alkotó égerfaágakat előzőleg „lepucúták”, tehát megtisztították. Eltávolították róluk az ágakat, kinövéseket, hogy a háló ezekben ne akadhasson el, a szemek ne sérülhessenek meg. Csak az oszlopok tetején hagyták meg a levágott ágak töveit. Ezekre a ka j macsokra akasztották a vizes hálót.

A kimosott hálót előbb a h á 1 ó r ú d r a rakták úgy, hogy a háló párás vége a rúd egyik oldalán az ólmos vége a rúd másik oldalán lógott le. Két halász a vállán vitte a hálórudat a téricsfához, és tartotta addig, amíg a hálót fel nem aggatták. A harmadik halász a kajmacsban végző-