Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)

Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen

hozzákötve a 25—30 m hosszú húzókötél, az ún. alatságkötél egyegy 3 m hosszú közbülső kötél az apa t y ú kötél segítségével. A háló külső oldalán az 5—6 m hosszú apatyúkötelek a járókötélben folytatódtak.

A nagyhálót nem lehetett bárhol kivetni. A kerítéshez ugyanis megfelelő nagyságú térre volt szükség. Fontos volt a folyómeder megfelelő mélysége: egyrészt, hogy a három méter szélességű (mélységű] háló vízbevetve falszerüen megállhasson, másrészt, hogy a háló alsó része a folyómederig leérhessen, s így a folyómedret „meg tuggyák halásznyi”. Ezért a nagyhálóval csak a Nagy-Dunán halásztak. Erek, befolyók halászására a nagyháló alkalmatlan volt azok alacsony vízállása miatt. A hálót csak olyan helyeken vethették ki, ahol a folyó medre teljesen tiszta volt: mentes volt mindenféle hulladéktól, facsöktől, amiben a háló esetleg megakadhatott. A part esése is fontos tényező volt. „Meg vótak azok a bizonyos helek, ahol lehetett kerítenyi. Mindenütt nem lehetett, mer kellett kihúzó helnek lenni, aholy illen suter rész vót. Egyenes part nem lehetett, mer akkor elmentek a halak. Annak ollan résznek köllött lenynyi, ahol ollan símássan, srégessen gyött fő a partnak a ódala. Arra lett kihúzva a háló. Gyöttek vele a halak is.”4]

A Nagy-Duna azon részeit, ahol a nagyhálót ki lehetett vetni t a - nyának, tanyasi víznek nevezték. Vajkán ennek az ún. Patkálói víz felelt meg.

A nagyháló kivetéséhez egy ladikra és 4—5 halászra volt szükség: kormányosra, aki a ladik farában ült és irányította a ladikot, evezősre -re, aki a ladik elejében evezett, h á 1 ó r a k ó r a - ra, aki a hálót szór La ki a ladikból és még egy halászra, aki a parton maradt. Sebes víz esetében felfogadtak még egy halászt az evezésre.

A hálót először is összehajtogatták, felágyazták egy 3 m hosszú akácfából készült h á 1 ó r ú d -ra úgy, hogy a párás ín a rúdról lelógva annak egyik oldalára, az ólmos ín a másik oldalára kerüljön. A rúdat a hálóval elhelyezték a ladikban. A ladik aljára került a háló belső vége az apatyúval és a húzókötéllel, a felágyazott háló legtetejére pedig a háló külső vége az apatyúval és a járókötéllel. A párás ín a párákkal a ladik egyik oldalában, az ólmos ín az ólmokkal a ladik másik oldalában foglalt helyet.

Miután a halászok megfelelően elhelyezték a hálót, a ladikkal a kerítőhalászatnak megfelelő helyre eveztek. Itt az egyik halász a háló külső végével, az apatyúval és a járókötéllel kiszállt a partra és fokozatosan engedte be a járókötelet. Fia sebes volt a víz sodrása, a halász a büszkébe támaszkodott. A büszke az alján hegyesre faragott bot volt, amelyet a halász hogy megtartsa a hálót, „beletúrt a talajba”. Erre támaszkodva engedte a járókötelet. A halászok addig eveztek be a vízbe, ameddig azt a járókötél engedte. A hálót a vízfolyás szerint vetették ki, hogy a folyással ellentétes irányban úszó halat be tudják keríteni. A hálóvető belemarkolt a felágyazott hálóba összefogva az ólmos inat és a párás inat, majd fokozatosan „kihányta a hálót”. Ha két halász vetette ki a nagyhálót, akkor az egyik az ólmos részt, a másik a párás részt „hányta ki” a ladikból. Az ólmos rész azonnal leszállt a víz fenekére, a párák a háló felső szélét a vízszint álatt tartották. A ladik közben a vízen egy félkörívet írt le, amit a vízen úszó párák is jeleztek. Miután a háló elfogyott és a belső vég a húzókötéllel a vízbe került, az evezősök minél nagyobb félkört leírva addig eveztek, amíg a húzókötél el nem fo