Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (14. évfolyam, 1990)
Stollmann András: Felsőcsallóközi törtönetek Csiba Lajos gyűjteményéből
azon a helyen a víz lassú folyású, örvénynek, zátonynak még nyoma sincs. Ilyen esetben a babonás képzelet is gyorsan működik, így a csónakosok is rögtön valami viziszörnyre gondoltak s ügy megijedtek, hogy csónakukkal az anyapartig meg sem álltak. Otthon rögtön elmesélték különös kalandjukat, aminek természetesen egy kettőre híre ment a faluban. E naptól kezdve a viziszörny mindig többet hallatott magáról. Mintha csak kibérelte volna a rókafüzesi Duna-ágat, állandóan ott tartózkodott, s habár senkisem látta —hiszen a jó csölösztőieket a sok mendemonda úgy elrémítette, hogy még csak a Rókafüzes — közelébe se mertek menni — annál többet hallották zajos csobogását. Különösen a szép tavaszi csendes estéken hallgathatták a falubeliek a töltés tetejéről viziszörnyüknek vidám lubickolását. Egyes babonás öreg nénikék már vízi leányt sejtettek a különös lényben, mert ahogy mondták, épp olyan csobogással van, mintha a vízben híbálnának. így tartott ez mintegy négy héten keresztül. A viziszörnynek tulajdonított garázdálkodás egyszerre csak abbamaradt és egy éven keresztül a falubeliek hírét sem halották. Ám a következő év áprilisában újra elfoglalta régi helyét a rókafüzesi csatornában, s ha valaki kételkedett a létezésében csak esténként fel kellett állnia a töltés tetejére s a víz erős csobogása, és a magasra felszökő hullámok minden kételyét eloszlatták. Ettől kezdve így ment ez évek során keresztül. A szörny minden év áprilisában pontosan megjelent s egy hónapi üdülés után nyomtalanul eltűnt a következő év tavaszáig. Később már olyan bátor emberek is akadtak, akik, hogy megláthassák a rejtelmes lényt, csónakjukkal igyekeztek a közelébe férkőzni, de bizony a víz hullámzásán kívül mit som észlelhettek, ha pedig túl közei merészkedtek hozzá, a szörny nyomban elcsendesedett. Mintegy negyed század után végül egyszer mégis megoldódott a rejtély. Ugyanis bizonyos Dömény nevezetű halász hálójába belekeveredett épp áprilisban egy hatalmas nagy viza a csölösztői ágvizeken. Oly erős volt ez az állat, hogy nemcsak a hálót, de az azt tartó halászcsónakot is magával ragadta egészen a körtvélyesi nagyzátonyig, ahol aztán a halászoknak végül mégis sikerült kihengergetnl a szárazra, ahol botokkal agyonverték. Ettől kezdve soha többé nem jelentkezett a csölösztői viziszörny, mely nem volt más mint egy jól megtermett viza, mely a tavaszi hónapokban rendszeresen felkereste megszokott ívóhelyét s aztán visszahúzódott rendes tartózkodási helyére, a Fekete-tengerbe. Ez a csölösztői vízi szörny s egyúttal a határban elfogott legutolsó vizának a története. (Gyűjtve Csölösztőn Ssebestyén Lőrinctőlj A tejfalusi nemesek háborúja a szarvaiakkal Állítólag a tejfalusi nemes compossesorok még a 18-ik században elfoglalták a Duna túlsó partján fekvő és erdeikkel határos „Felsőosztály“ nevű szigeterdőt az Illésházy grófoktól. Az Illésházyak miért, miért sem, nem nagy casust csináltak az esetből. Talán nem tartották érdemesnek, hogy egy erdő miatt perbe szánjanak. Elég az hozzá, hogy nem követelték vissza az elfoglalt szigetet, és így az a tejfalusiak kezén maradt. Az erőszakoskodó nemes földbirtokosok közül csak a Misics-család
