Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

tudtak az aratók a kenyérgabonán kívül egyéb terményeket is biztosítani maguknak.

A kapott rész nagysága attól függött, hogy a részesek a munkák mely fázisában kapcsolódtak be a művelésbe. Mivel a burgonya gondozása kevésbé volt időigényes, általában csak a felszedéshez vettek igénybe külső munkaerőt: nyolcadik, kilencedik vagy tizedik részért szokták kiadni. Ritkábban vett részt a részes az ültetésben, kapálásban is. Ilyenkor harmad- vagy negyedrészt kapott.

A harmados vagy negyedes kukoricát vállalók a vetésen kívül minden munkát elvégeztek, a vetésgondozástól egészen a kóró letakarításlg és a fosztásig (a kapálásba, fosztásba a gazda családja is besegített). Fosztás után a jobb gazda még megtoldotta a munkások részét 1—1 zsák hullott „hüvőkkel“. Ha a részes tartott állatot, minden további nélkül vihetett haza kórót is. A nyolcadik vagy kilencedik részért fogadott munkások kötelezettségei közé a kóró betakarítása, kévébe kötése, a kukoricatörés és a fosztás tartozott. A harmados kukoricát vállalókkal ugyanilyen arányban a közteseken is osztoztak.

Burgonyát, kukoricát szinte sosem értékesítettek. Inkább feletették a hízódisznókkal, a nyers burgonyát a marhákkal, kukoricasrótot a lovak is kaptak a szecska közé. Nagyobb haszonra reméltek szert tenni az állatok, semmint a termények értékesítéséből.

A dolgozat terjedelmi korlátái miatt nem foglalkozhatunk a vetett takarmányok, a kisebb jelentőségű kapások, a kerti vetemények termesztésének technológiájával. Az alábbiakban tehát pusztán ezek felsorolására szorítkozunk.

A legnagyobb területen termesztett és a legkorábban ismert vetett takarmány az itt „lendeknek“ nevezett tavaszi bükkönykeverék volt. A két háború között már 1—2 holddal csökkentették a vetésterületét, s helyébe inkább „herét“ tettek (a „here“ itt vörösherét és lucernát egyaránt jelenthet). Ez alávetéssel került az árpa közé. Lovat tartó gazdák ragaszkodtak a „mohar“ (muhar) vetéséhez. Ezt augusztus utolján lekaszálták, a helyébe még vetettek csalamádét („sűrűkóró). Ugyancsak muhar vagy csalamádé került a takarmányozási célra zölden lekaszált rozs helyébe. Baltacimot („spargéta“, „parzséta“) inkább csak az uradalmak és a tehéntartó nagygazdák vetettek. Jégverés vagy talajvíz által kipusztitott vetés helyébe került a köles.

Kukorica közé ültették a babot („borsó“), a takarmányrépát, tököt, magkendert, a szélébe pedig egy kevés, söprűkötésre használt cirok került. Helyet kapott a határban néhány négyszögöl mák is. Napraforgót nem termesztettek. A 2. világháború idején a gazdákat spárgatök, szója, lencse, cikória termesztésére is kötelezték, de ezek itt soha nem honosodtak meg.

A 30-as évekre a sűrűkender termesztése már nagyon visszaszorult. Rendeletre kezdtek a háború alatt lentermesztéssel foglalkozni. Nagyobb gazdák saját elhatározásukból is vetettek lent, mert szerződéses termesztését kifizetődőnek találták. A dunaszerdahelyi és a tanyi lengyárral álltak kapcsolatban. A gyártól a lenszárért cserébe a pénz mellett vásznat is kaptak. Ugyancsak a 30-as évek legvégén fogtak a nagyobb gazdák cukorrépatermesztésbe, de ezt nagy munkaigényessége miatt csak 1—2 holdba vetettek. A diószegi vagy a surányi cukorgyárba szállították.

Zöldséget csak annyit termesztettek, amennyire a háztartásokban szükség volt. Ha ez a mennyiség elfogyott, bármikor vásárolhattak a fa