Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

évektől már sok kisebb gazdaságban is szereztek be ekekapát („zsarabulló“, „sintülő eke“, „lóhúzó kapocska“1 ] s ezzel végezték a gyomtalanítást. 2—3 napot vártak, amíg a gyom elszáradt, azután kapával megtisztították a sort is. Régebben fel szokták tölteni a kukorica tövét, de azután a mezőgazdasági ismeretterjesztés hatására ettől elálltak. A gyomirtást még az egyelés és a fattyazás egészítette ki. Az ilyenkor keletkezett hulladékot takarmányozásra használták fel. A tetejezés és a címerezés ismeretlen.

A kukorica- és burgonyatermesztéssel összefüggő munkákat, a 60—100 holdas nagygazdák kivételével, a családok külső munkaerő bevonása nélkül végezték, esetleg behordáskor segítettek össze a legközelebbi rokonok. Kivételt csak a kukoricafosztás képezett.

A kukoricát csuhéstól törték, amikor „már fehír vöt a levele“. A- hogy egy szekérderéknyit letörtek, rövidnyelvű, kopott kapával azonnal vágták a szárat is, hogy a szél ne tépje a levelét, hiszen az fontos takarmány volt. A vesszővel vagy sáskötővel kévébe kötött kórót a pajta oldalának, a kerítésnek támasztva tárolták. A „kórócsutkát“, „csököket“ beszántották, amelyik a felszínen maradt, azt a fogas összehúzta. Tavasszal a maradékot vasvillával szedték össze a búzavetésről. Kiverték közüle a földet és elégették, vagy a gödrös utat egyengették vele.

A „főfosztáshoz“ már hazafelé jövet, a szekéren hozzáláttak. Mire hazaértek a határból, 1—2 „fonyás“ már készen is volt. Fosztani esténként főleg a legények jártak el. Ha többen, 10—15-en is összegyűltek, akkor a kocsiszínben dolgoztak. A segítőket kukoricával, kenyérrel, gyümölccsel, „tölkölicepálinkával“ kínálták. A felfosztott kukoricát csomózták vagy fonták. A „csomókat“, „fonyásokat“ a padláson a szarufákra függesztették, vagy az udvaron ütöttek le egy ágast, esetleg élő fákra helyeztek el egy rudat. A „hulladíkot“, aminek leszakadt a csuhéja, leöntögették a padláson. A kukoricagórék csak a 2. világháború után terjedtek el. A morzsolás eszköze a négylábú gyalogszék, morzsolószék volt, aminek a végébe vasat ütöttek.

A rögtön a betakarítás után, vagy csak a tavasszal kiválogatott, tyúktojás nagyságú „vetőkrumpit“ meleg helyen, ládában előcsíráztatták. Attól függően, hogy ősszel vagy tavasszal szántottak-e alá, áprilisban eke vagy kapa után ültették. Az utóbbi esetben a fészkek helyét „sorhúzóval“ kijelölték. Eke utáni ültetéskor minden harmadik barázdába „potyogatták“, belenyomták a barázda oldalába, a „magházba“, hogy a taligakerék ne nyomja szét. Egyszer, esetleg kétszer kapálták, majd töltőekével feltöltötték.

A burgonyát a férfiak ásóval ásták ki a földből, krumplipörgetőt csak a 30-as évek végén vásárolt néhány nagygazda. Az asszonyok kannákba szedték, onnan zsákokba öntötték. Ha bőséges volt a termés, vagy kifutottak az időből, rakásra dobáltá, s onnan kilenc ágú gombos „krumplivellával“ hányták fel a szekérre. Ilyenkor az is kért kölcsön szekeret, akinek csak zápos kocsija volt. Régebben a burgonyát osztályozás nélkül elvermelték, s csak tavasszal válogatták szét. „Szájasveremben" vagy (nagyobb mennyiséget) prizmában tárolták, amit leföldeltek, kemény fagyok idején trágyával is betakartak.

A kukorica- és burgonyatermesztés kapcsán szólnunk kell a részesművelés különböző formáiról is. Ahogy már említettük, a kapások ilyen rendszerben történő művelését az aratómunkások végezték: az uradalmi aratókat kötelezték erre a munkára, míg a falusi gazdák felfogása szerint ez inkább további juttatás, majdhogynem kiváltság volt, hiszen így