Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
nyérlisztet zöld, a korpát pedig piros-fehér-zöld csíkkal díszített kendervászon zsákban tárolták, ugyancsak a kamrában vagy a padláson. Nagyobb helyen volt fiókos lisztes-hombár. A kamrában vagy a magtárban volt az egyszintes kenyértartó helye is, melyen a kenyerek az élükön, félkörbe hajlított vesszőkhöz támasztva álltak. A kenyérliszthez 30 %-ra kiőrlött rozsot és kukoricalisztet is szoktak keverni. Kapások A legjelentősebb, legnagyobb területen termesztett kapásnövények a kukorica és a burgonya voltak.23 Ezek mindig frissen trágyázott földbe kerültek. Ellentétben a tavaszi gabonafélékkel, a kapások alá leginkább tavasszal szántottak, a trágyát télen hordták ki alájuk, a szánt felszerelték szekér-oldalakkal, a fenekébe pedig két szál deszkát vagy rossz ajtót tettek. A trágyát nagyobb kupacokba rakták. Ügy tartották, az a jó, ha belepi a hó, olvadáskor belemossa a levét a földbe. Tavasszal terítették szét. A burgonya alá használtak műtrágyát is mégpedig kalisót. A kukoricafajták közül a legrégebbi a nyolcsoros „águsztusi“ kukorica. Ezt vörhenyes színe után nevezték „piros kukuricának“ is. A 30-as évek első felében már sokan termesztettek tízsoros „sárga kukuricát“, „magyar sárga kukuricát“. Nyéken úgy tudják, hogy ez a fajta szapi rokonok közvetítésével honosodott meg a falujukban. Még későbben, a 30-as évek közepétől terjedt el a „lófogú“ vagy „csikófogú“ kukorica. Ez a fajta bő termést hozott, de későn érett, s nehezítette a vetésforgó betartását. Hátrányaként emlegetik magas növését is, nehezen fejlődtek alatta a köztesek. Néhány adatközlő említést tett még a nyolcsoros „fehír“ kukoricáról is. A legkiválóbb étkezési burgonyának a lisztes, omlós „kik krumpit'1 tartották, ebből két-három zsákkal minden évben ültettek. A legrégibb fajtaként a „vörös gazdasági“ vagy „szászkrumplit“ tartják számom. Az anya- és hízódisznót tenyésztő gazdák a 20-as évek végén termesztettek ún. „őszi szeszkrumplit“. Ebből a szeszgyárnak is szoktak eladni, de főleg a sertésekkel etették fel. Kisebb gazdák nem ültettek külön takarmányburgonyát, azzal etettek, amilyen éppen termett. A karcsaiak a 30-as években a Bartal-uradalomból szereztek „gülbaba“, „ella“ vagy „sárga krumpit“, „rúzsakrumpit“, tőlük cseréltek a nyékiek is. A kukoricát kizárólag vetőgéppel vetették. Itt is érvényes, amit a gabonafélék kapcsán már elmondtunk: még a legszegényebbek is, akik esetleg csak 1—3 holdnyi felesben használt földön gazdálkodtak, kértek kölcsön vetőgépet, nem ültettek kapa után. A vetés sortávolsága 60—70 cm volt. A föld vetésre való előkészítése is a gabonaföldéhez hasonlóan történt. A felszántott, lehengerezett, fogasolt, újra hengerezett földbe április 20-a körül vetették a kukoricát. „Osztán mikor gyött ez a szent György-nap — aszonták a rígi öregek, hogy előtte egy héttel, utána egy hetire, az a kukurica vetőideje.“ Ha gyomos volt a tábla, közvetlenül vetés előtt még ekekapával „megkapocskázták“ s újra lehengereszték. A köztesnek szánt „fehírborsót“ (babot), répamagot is többnyire hozzákeverték a vetőkukoricához — ha a tövénél nőtt, kapáláskor kivágták. (A kukorica közteseként termesztették a magkendert (bógerkender) és a tököt is.) Szintén a gabonavetés gondozásához hasonlóan az első kapálás előtt fogasolták a kukoricát is: „IJgy am mingyá egy kapállás vót. Ami olyan gyám gyött, első gyám má ki vót irtva. Hogy húzott ki kukuricát? Azé maradt még!“ A kukoricavetés gondozása két-háromszori kapálásból állt. A 20-as
