Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
zadfordulón az egyik 100 holdas gazda két kutat is ásatott a határban, de amikor a birtok felaprózódott a fiai, majd az unokái között, a kisebb darabokban a kutak csak zavarták a munkát, így azokat betemették. A távolabbi parcellákra egész napra is kimentek szántani, ilyenkor az ebédet kivitték a szántó után. A távolságon kívül ezt még befolyásolta az is, hogy lovakkal vagy ökrökkel szántottak-e, ill. hogy volt-e a közelben legelő, ahová délben kicsaphatták a kifogott ökröket. Az őszi mélyszántást még megelőzte a trágya kihordása, szétterítése, a „beganézás“. Általános volt az a vélemény, hogy minél több a gyökere a növénynek, annál jobban meghúzza a földet, ezért kell utána trágyázni. Ha az őszi gabonát nem kapások után vetették, mindig trágyáztak alá. Istállótrágyában a gazdák nem szűkölködtek, s mivel a feketeugar már ismeretlen volt, feltétlenül szükségeltetett is a földek három-, maximum négyévenkénti trágyázása. Fontosságát bizonyítja a mondás is: „Szar a gazda“. A trágvadomb az istállóval szemben kapott helyet, ide hordták a tyúktrágyát és az emberi ürüléket is. Az istállóból a trágyát „fatragacson“, nagyobb helyen „dereglén“ (saroglya) hordták ki, melynek rakfelülete lehetett vesszőből font vagy lécekből készült is. Télen, jó időben a „kolláttal“ körülvett trágyadombra kiengedték'az állatokat, megtapostatták a trágyát, úgy, hogy szalmametszővel lehetett szeleteelni. A 4—5 hónapos trágya számított érettnek. A szalmás, kevésbé érett trágya a mocsaras, hideg „laposoknak/* tett jót. Legjobbnak a marhatrágyát, meg a kecsketrágyát tartották — persze több kecskét csak néhány helyen tartottak, így a trágyájukat sem igen rakták külön.13 A nyáron kihordott trágyát nagyobb kupacokba, „szarvasba“ rakták, földdel betakarták. Sok állatot tartó nagygazdák földje szélén 1—2 évig is így maradt a trágya. Amit ősszel vittek ki, kétfogú trágyahúzóval kisebb kupacokba rakták, villával szétszórták s azonnal beszántották hogy ki ne fújja a szél. A kocsit a hordás befejezése után a kútnál lemosták. Külön kocsija a trágyahordásra nem volt senkinek. Műtrágyát elsősorban a rozs, néha a búza alá használtak, leginkább szuperfoszfátot, mésznitrogént vásároltak a dunaszerdahelyi kereskedőktől. 50 kilót számítottak egy holdra, de a kisgazdáknál nem került ennyi: „vájlókosárból szórták, de olyan víkonyan, hogy a keze tiszta maradt, csak a újjá begye lett piszkos“. Vetés A vizsgált területen a kézi vetés az első világháborút követően már szinte ismeretlen volt. Egyetlen adatközlő (1894-ben született) emlegette, hogy fiatalkorában a falujában, Solymoskarcsán, még csak egy vetőgép volt, így ő néhány évig még kézzel vetett. Elmondása szerint egy kézre vetettek, lepedőből vagy kannából szórták a magot: „Valójába nem pannyóba ám, hanem lepedőbe. Lepedőbe, tiszta fejér lepedőbe. Mer azt mondták, hogy az termís!“ Egy másik adatközlő az édesapjától hallotta, hogy amikor kézzel vetettek, egy forintot tettek a panyóba. A két háború között „akinek nem vót vetőgépe, annak gabonája se vöt“. Ez az állítás persze túlzó, de tény, hogy a törpebirtokosok is inkább kértek kölcsön gépet, semhogy kézzel vetettek volna. A szolgák, részesaratók pedig általában kialkudták, hogy kis földjüket a gazda a saját gépével és igaerejével munkálja el. Kisebb gazdák közösen vettek használt vetőgépet. Egy hónapi munka fejében a várkonyi uradalomtól is volt mód kisebb, ott már kiselejtezett gépet szerezni. A gépkölcsönzésért csépléskor visszasegítettek. 11 soros gépeket használtak, a leggya
