Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

koribb márka a Kühne volt, néhány 5 soros Victoria (ezek származtak a várkonyi uradalomból) és 15 soros Melichar-gép is volt a gazdák kezén. Ha a rossz idő miatt a vetést félbe kellett hagyni, a vetögépet „magkőrókívível“ (—kukoricaszárral) letakargatva hagyták kinn a határban, nehogy átnedvesedjen és kicsírázzon benne a vetőmag. A magot esetleg akkor „sózták rá“ kézzel a földre, ha valamelyek parcella egy kis darabját „megfutotta“ tavasszal a víz.

A vetés előkészületeihez tartozott a vetőmag kiválasztása. Volt, aki csak a cséplésnél tett félre a legjobb minőségű „első szemből“, de a legtöbben a még lábon álló gabonából választottak. A kiválasztott darabon arattak utoljára, hogy a szem tökéletesen beérjen. Aszta'.’rakáskor a vetőmagnak szánt kévéket tették legfelülre, hogy abba idegen mag még véletlenül se keveredjen.

A legnagyobb gondot a vetőmagnak szánt búzára fordították. Az emlékezet szerint a legrégebben termesztett búzafajta a „magyar búza“, amelyből 1 magyar holdon ugyan mindössze 8—9 q termett, de olyan kiváló kenyérgabonának tartották, hogy néhányan még a 40-es években is vetettek 1—2 holdnyit kifejezetten kenyérlisztnek. A huszas években a „diószegi búzából“ volt a legtöbb, később a „bánkúti terjedt el, melynek már 12—15 q volt a hozama 1 magyar holdon. Emlegetik még a „jeruzsálemi búzát“ (Hasas búza), „pecsanádi búzát“, „székácsi búzát“ (Székács búza), sőt az egyik kulcsárkarcsai gazda minden második sorba vetett kapás búza termesztésével is próbálkozott. Tavaszi búzát egyáltalán nem vetettek, kétszeres — „rityet“ — vetésére pedig egyedül az 1894-ben született adatközlő emlékezett gyermekkorából, tehát ennek vetése a századfordulóra megszűnt. Vetőmagot maguk „fajoztattak“ a gazdák, vagy a Bartal Iván-féle uradalomban, 111. a vásárútiak a káptalani birtok bérlőjénél cseréltek.

A rozs fajtáit egyáltalán nem különböztették meg. Nem is volt a fajtának a gazdák számára nagy jelentősége, hiszen egybehangzóan állítják, hogy a rozsot mindenekelőtt a szalmájáért termesztették, az kellett az almozáshoz (Kenyérsütéskor kevertek a búzaliszthez rozslisztet, de ez nem volt általános, kizárólag a család ízlésén múlott.)

Túl sok gondot az árpára sem fordítottak. Vetőmagját nem cserélték, mindenki csak a magáéból tett félre. Megkülönböztettek őszi és tavaszi árpát, de az előbbiből nagyon kevés volt, nem kedvelték, „az csak jobban hőlébű vót“ — csak a szalmája ért valamit. A tavaszi árpa „elejét, a legjobb minőségűt, sörárpaként értékesítették. Az árpa maximális terméshozama kb. 17 q volt 1 magyar holdon.

A tavaszi vetőmagot sem mosni, sem pácolni nem szokták. A „haj„kíkkővel“ (kékgáliccal) „pácűták“, csávázták üszők ellen. 2 q búzára tórostán“, „konkolozógépen“ megtisztított búzát közvetlenül vetés előtt 1 kg gálicot számítottak. Ahol cementes volt a kamra, ott oda öntötték le a magot, meglocsolták az oldattal, letakarták, s egy éjszakát hagyták, hogy járja át a gőz. Ahol ilyen lehetőség nem volt, ott a „pácteknyőben“ keverték össze falapát segítségével. Amikor elterjedt a Germizán nevű száraz pác (50 kg gabonára 10 dkg kellett belőle], hordót alakítottak „pácullónak“, oly módon, hogy hajtókarral forgatható lapátokat szereltek bele. A negyvenes években már gyári pácolókat is vásároltak.

A vetés hagyomány által megszabott ideje október első fele. Szentenciaként emlegetik, hogy „porba búzát, sárba zabot“, tehát a búzának az őszi esők beállta előtt kellett a földbe kerülnie. A legmegfelelőbb időpontnak a „Trézia-nap“ (október 15.) hetét tartották. Az október 20-a,