Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Liszka József: Adalékok az emberélethez kapcsolódó szokások ismeretéhez Alistálon
gonyát tisztított, babot válogatott, elment az üzletbe bevásárolni. Hat éves korában egyszerűbb leveseket is megfőzött, kilenc-tizenegy évesen kenyeret sütött. Ekkorában mentek el szolgálni, markot szedni. A tizennégy éves leány már tehenet fejt. A fiúk különféle gazdasági eszközök (szekér, eke stb.) fából készített kicsinyített másaival játszottak. Őket az apjuk szoktatta fokozatosan a munkához: mintegy észrevétlenül megmutatta, hogy mit, hogyan és miért kell csinálni. Először csak egyszerűbb feladatokat kaptak (pl., segítkeztek a favágásnál], majd mindinkább önállósították őket. A kilenc éves fiúgyermek már ment másodmagával markot szedni (tehát ketten végezték egy felnőtt marokszedő munkáját). Ekkortól mentek a gyerekek (a leányok is] napszámba („tüskeböködés“, répabogárszedés, kukorica fattyazása stb.). A leányok kb. tizenhat éves korukban mehettek először bálba [ekkortól számítottak „nagylánynak“]. Ekkor még az anyjuk is elkísérte őket, és a kispadról figyelte, „kivel szórakozik a lánya“. A fiúgyermekeket tizenhét-tizennyolc éves korukban „avatták legénnyé“ („legénykörösztülő“). A félig tréfás, félig komoly szertartást a kocsmában tartották. Az asztalon gyertyák égtek, amelyeket — 2 liter bor kíséretében — a keresztelendő legény biztosított be. Egy idősebb legényt választottak keresztszülőnek, aki egy liter bort fizetett. Egy idősebb férfi elmondta a „ceremóniát“ (hogyan viselkedjenek, egymást becsüljék meg, ne használják ki az alkalmat a kocsmábajárásra, ne éljenek vissza vele stb.). Ezután az újdonsült legényt átbújtatták a pad alatt, majd a padra dobták és megkorbácsolták. A szertartás koccintással ért véget. Ezt követően már a „megkeresztelt“ is teljes joggal járhatott kocsmába és vehetett részt a felnőtt férfiak összejövetelein, mivel már legénynek számított. Párválasztás, lakodalom A falu fiataljai lényegében már gyermekkoruk óta ismerték egymást. Az ifjúkor számos közös munka- és szórakozási alkalma (fonó, tollfosztás, kukoricafosztás, dudabál stb.) aztán hozzásegített ahhoz, hogy az ismeretségből barátságok, szerelmek szövődjenek (a csilizpatasiak azt tartották, hogy amelyik lány kukoricafosztás közben piros csövet talál, az még abban az esztendőben férjéhez megy. Ezért aztán a gazda úgy szokta gyorsabb munkára ösztönözni a lányokat, hogy kijelentette: aki az első piros csövet megtalálja, annak „kiállja a lakodalmát“.). A legények választottjukat a „lányos estéken“ (kedd, csütörtök, szombat, vasárnap) látogatták. Aki pénteken ment, azt „húgyos legénynek“ mondták. Ha a legényt valamelyik lány kikosarazta, akkor az igyekezett valamilyen módon borsot törni az orra alá. A harmincas években például megtörtént, hogy a legények bosszúból egy szétszedett szekeret vittek föl darabokban a lányos ház tetejére. Ott összeszerelték és még trágyával is megrakták. Előfordult, főleg a gazdagabbak körében, hogy a szülők, a földek egybekerülése végett, befolyásolni igyekeztek a párválasztást. Az ilyen beavatkozások sokszor tragédiához is vezettek. Egyik adatközlőm családi hagyománya szerint vidékünkön előfordult a levirátus is. A múlt század nyolcvanas éveiben, miután a férj meghalt, az özvegy annak öccséhez ment ismét férjhez. Beszélgetőpartnerem szerint más helyen is megtörtént hasonló eset, főleg ott, ahol több vagyon volt, és azt akarták, hogy a föld együtt maradjon. Ha a fiatalok kapcsolata valóban komolyra fordult és a szülőknek sem volt kifogásuk a házasság ellen, akkor a legény rokonságából, rend
