Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Liszka József: Adalékok az emberélethez kapcsolódó szokások ismeretéhez Alistálon
szór („hálaadás a gyerekágybú“, „egyházhoz menés“). Ha a keresztelőt ennél korábban kellett megtartani, akkor az anya oda sem mehetett el. A keresztelő időpontját azonban igyekeztek úgy igazítani, hogy a szertartáson az édesanya is ott lehessen. Ha nagyon gyenge volt a kisgyerek, s attól lehetett tartani, hogy meghal, akkor hamarabb is megkeresztelték. Ilyenkor elszaladtak a paphoz: „gyönge a baba, készüljön elő a körösztülőre“. A kereszteletlenül meghalt gyermeket egyébként pap nélkül temették el egy dobozba helyezve, valahol a temető szélén. Keresztanyának vagy a férj vagy a feleség nőtestvérét választották. Gazdagabb (elsősorban református) családoknál az is előfordult, hogy egy gyermeknek 12 keresztanyja is volt. Minden „arra érdemes közeli nőrokont meghívtak“ ugyanis keresztanyának. A templomi szertartás („körösztülö“) során először a legközelebbi nőrokon, az „első körösztanya“ tartotta keresztvíz alá a gyereket, de aztán kézről kézre adták és egy csöppnyit mindenki kezében kapott az újszülött a keresztvízből. A római katolikusoknál csak egy keresztanya volt: többnyire az összes gyermeknek ugyanaz. A testvérek kölcsönösen megkeresztelték egymás gyerekét: „kölcsönbe kereszteltek“ (visszakörösztülésnek“, „körösztkomaságnak“ is mondták ezt). Vegyesházasság esetében előfordult, hogy a „bábanéni“ tartotta keresztvíz alá a gyereket. Máskor „feleztek“, azaz a gyerekek egy részét a református, a másikat a katolikus pap keresztelte meg. Általában az apa is elment a templomba a keresztelési szertartásra, de ez nem volt kötelező. Ha volt otthon már kisgyerek, s azzal kellett maradni, akkor nem ment. A templomból hazajövet a bábaasszony a következő szavakkal hozta be a lakásba s egy pillanatra tette le az asztalra az újszülöttet: „Elvittük a kisbárányt, meghoztuk az angyalkát.“ Az ezt követő keresztelői lakomát (ahol a szülők, keresztszülők, nagyszülők és a baábaasszony voltak jelen), ami „kisebbfajta lakodalom volt“, egyszerűen „körösztülőnek“ hívják (a „poceta” kifejezést nem ismerik). Tyúkhúslevest, pörköltet, rántotthúst, réteseket, siskát (fánkot), fonott kalácsot, mákos- és diós kalácsot, bort, kávét fogyasztottak. A katolikusok a gyereket valamelyik szentről nevezték el (pl. István, János, Károly, Mária, Terézia, Ilona stb.J, a reformátusok pedig inkább a keresztszülőkről, szülőkről, nagyszülőkről. Gyermeknevelés, ifjúkor Az anya igyekezett gyermekét minél tovább szoptatni, mert azt tartották, hogy addig.nem eshet teherbe (ezt a vélekedést ma már az idős asszonyok is babonaságnak tartják). Ez általában (egészségi állapottól függően), 8—9 hónap szokott lenni, de az sem volt ritka, hogy a három éves gyerek kiabálta az udvaron: „Nyanya, üjijé le, aggyá gyigyit!“. A kisgyerekekre (lányokra, fiúkra egyaránt) „kezeslábas bugyogót“ adtak, amit nagyjából 8—10 éves korukig hordtak. A gyerekek mindennapi élete, már pici koruktól kezdve át volt szőve a jövendő ház körüli, gazdasági munkákra való játékos, észrevétlen belenevelődéssel. Öt-hat éves korukig különféle, a szülők által készített, a felnőtt életre előkészítő játékokkal játszottak. A leánygyermek rongyból vagy kukoricából készített babát gondozott, de azt is figyelte, hogyan dolgozik az édesanyja és utánozni igyekezett annak tevékenységét (pl. kis tálacskában tésztát gyúrt). Négy esztendős korában a leány már búr-
