Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)

Liszka József: Adalékok az emberélethez kapcsolódó szokások ismeretéhez Alistálon

hogy egy idős asszonyt a faluban Kukorica Llna néninek hívtak, mivel az anyja annak idején kukoricakapálás közben szülte öt meg a határban). Amit az „áldott állapotban lévő asszony“ megkívánt, azt elvehette. A határban is leszakíthatta más gyümölcsét, az nem számított lopásnak.

A terhes nő hasának formájából arra is igyekeztek következtetni, hogy milyen nemű lesz a születendő gyermek: ha hegyes a hasa, akkor fiú, ha gömbölyű, széles, akkor leány lesz. Csilizpatason már korábban is próbálkoztak az első gyermek nemének a kitudakolásával: a menyeszszonynak be kellett kormoznia egy darab üveget, s ha a lakodalom éjjelén azon keresztül megnézte a holdat, meglátta, hogy fia fog-e születni vagy lánya (arról már nem tudott adatközlőm, hogy konkrétan milyen jelekből következtették ezt ki).

Nagyjából az ötvenes évekig az asszonyok otthon, a háznál szültek. Ebben a bábaasszony segített nekik (fizetése terményben vagy pénzben — ki-ki tehetsége szerint). A férj nem lehetett benn a szülésnél. A nők általában a „kerekes tomó“-ban szültek, ami a magas ágy alá betolható gyerekfekhely volt. Az anya 7—8 napot feküdt gyerekágyat (ebben az időszakban még a „bábanéni“ is eljárt hozzá), bár ha nem volt otthon segítsége, akkor előfordult, hogy már másnap föl kellett kelnie, s elvégeznie a házimunkákat. A rokonok, szomszédok, jó ismerősök meglátogatták a gyerekágyas asszonyt és reggelit, ebédet, uzsonát vittek neki (ez általában tejeskávé, húsleves, túrós rétes, kuglóf stb. volt). A szokás még ma is él, sőt más faluba is elmennek a rokonokhoz, ahová azonban inkább már csak nyersanyagot — tojást, lisztet, bort pálinkát — visznek. „Gyerekágyasi látónak“ mondják ezt, s az asszonyok általában megbeszélik, hogy ki, mikor megy és mit visz. Ennek ellenére is megtörtént, hogy egy napon hárman is befutottak az ebéddel.

Amikor valaki megnézte a kisgyereket, megköpködte, mondván: „meg ne igézzelek“. Azt tartották ugyanis, hogy ha egy idegen „fáradt szemmel sokáig nézi“ a gyereket, és dicséri, akkor „szemmel veri“. Ezt megelőzendő, piros szalagot kötöttek az újszülött bal csuklójára. Ha ennek ellenére megtörtént a baj, akkor a gyerek „furcsán viselkedett“, állandóan aludt. Ennek különböző gyógymódjait ismerik, sőt gyakorolják is, szinte napjainkig. Egyik adatközlőm édesanyjától hallotta, hogy a harmincas évek elején egy kisgyermeket valaki megigézett. A szülők elmentek a gyanúsítotthoz, s szoknyája aljából levágtak egy darabot. Otthon ezt a vásznat meggyújtották és füstje fölött megforgatták a gyereket. A baja ettől elmúlt. A „szótalan víz“ (szenes víz“) is az igézés gyógyszere volt. Elkészítésének és alkalmazásának több közeli variánsát is sikerült lejegyeznem. Az egyik szerint egy pohár vízbe három szem izzó parazsat vetettek, és ebből a vízből megitatták a gyereket. A maradékból az ajtósarkokra löttyintettek, s végül az egészet a hátuk mögött kiöntötték. Közben nem volt szabad beszélni. Egy fiatal asszony 1972-ben az alábbi módon gyógyította „szemmel vert“ gyermekét. Egy pohár vízbe három égő gyufaszálat dobott. Ha ezek lesüllyedtek, az azt jelentette, hogy a gyerek meg van igézve (ugyanezt a műveletet régebben parázzsal is végezték). Ezzel a vízzel megmosta a gyerek szemét, amitől az meggyógyult. Az egész cselekménysort szótlanul kellett végezni. Ezen kívül „pisis pelenkával“ is meg szokták mosni az ilyen gyerek szemét. Más vélemény szerint úgy is gyógyították az ilyen beteget, hogy beleköptek a szemébe, majd a „pintő“ aljával megtörölték.

Amíg az anyának megvolt a „tisztulása“ (kb. 6 hétig), addig a férje „nem nyúlt hozzá“ és templomba sem mehetett. Csak ezután ment elő