Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Danter Izabella: Népi gyógyítás a Csilizközben
akkor nagypénteken napkelte előtt hétszer meg kellett kerülnie a kutat, s közben ahol megsímította a testét, oda mentek át a szeplői az arcáról. Az égés okozta fájdalmak enyhítésére különböző olajakat használtak. Ismert volt a kenderből (17), lenből (36), tökmagból (26) vagy napraforgóból készített olaj. A csilizköziek Pódafán és Bősön préseltették a maguk szükségleteire az olajat. Szapi adatunk van arra is, hogy a csúnya égések gyógyítására otthon is készítettek „tökmagolajat“ (a tökmagot meg kell törni és egy kis vízzel jól megfőzni, és langyosan kenegetni vele az égett testrészt). Az égést szokás volt még liszttel jól beszórni és eldörzsölni a seben. Az égés okozta fájdalmak enyhítésére a tojásfehérjét is előszeretettel használták. Hasonló gyógyító eljárásokat alkalmaztak a leforrázott testrész gyógyítására. Tojásfehérjével, étolajjal, sótalan disznózsírral kenegették, de használt az Is, ha hideg vízzel leöntötték, vagy konyhasóval szórták le. Egy kulcsodi adatközlő szerint a fagyásra legjobban használt a „sárgotök“ (26). A sárgatököt a héjától meg kellett tisztítani, lereszelni és egy tiszta ruhába csomagolva a fagyott testrészre borítani. Télen a tököt szükség esetén a padláson tárolták, és a kiújuló fájdalmas helyre borogagatásként használták. Ütésekre a „boldogasszony tenyere“ (22) levelét használták nyersen megtörve. De jó volt még az is, ha az ütések helyét a vöröshagyma megtört hártyájával erősen bedörzsölték. 5. 2. Megfázásos betegségek A megfázásos betegségek kísérője, tünete sokszor a magas láz volt. A láz lecsillapítására többféle módot ismertek, amelyek gyakran a lehetőségektől és a rendelkezésre álló eszközöktől függőitek. Ha a kisgyermek lázas volt, talpára és a tenyerére savanyú tésztát, savanyú „káposztát (15), nyers krumpit“ (67), reszelve vagy szeletbe vágva, reszelt tormát (9) vagy ecetes vizes ruhát kötöttek. Magas láz esetén gyakran alkalmazták a keresztkötést. Egy liternyi állott vízbe ecetet öntöttek és egy tiszta férfigatyát áztattak bele és ezt kiterítve ráfektették a kis beteget, a gatya szárait meg keresztkötésben a mellén áthajtották. Utána még száraz lepedőbe csavarták a beteget. Máskor a férfigatya helyett a keresztkötésre két keresztbe elhelyezett vászontörülközőt használtak. A lázas gyermek mellére jó volt a disznóháj hártyája is, melyre még vizesruhát és erre szárazruhát borítottak. Ezt a hártyát disznóöléskor mindig eltették, hogy szükség esetén használhassák. Ezenkívül láz esetén raktak még a beteg mellére és oldalára kellevelet (14) nyersen megtörve, vagy megfőzve disznózsírral megkenve, tojásfehérjéből készített puha tésztát, túrót rongyba csomagolva, vagy paklis dohányhoz használt dohánypapírt megböködtek tűvel, megkenték disznózsírral és a beteg mellére tették. A lázas betegnek a „hársfovirág“ (76) vagy a „fűszfavessző“ (61) teáját adták Inni. Megfázás, „meghüllés“ esetén különböző teákat főztek a betegnek. „A kamilla (40), a hársfovirág (76), az egácivirág (57, a csipkebigyó (58), az ökörfarkkóró (82)., az ezerjófű“ (21), kevert teáját itták. Bősön a legidősebb adatközlő emlékezik vissza arra, hogy a hársfa ismerete nem olyan régi, az ő gyermekkorában az ökörfarkkóró teáját használták megfázás ellen. Izzasztónak a bodzavirág (63) teája volt a jó. Egy bösi adatközlő szerint a „főmagzott csollán“ (81) teája is jó volt erre a célra. Náthára a gőzölést javalltak. Székifű (40) forró főzete felett vagy
