Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Danter Izabella: Népi gyógyítás a Csilizközben
kerít csipesszee kihúznyi. Mindig csinátom a uramnak, dicsírte is a kezem“. A tyúkszemek áztatására a meleg sós víz is jó volt. A tyúkszem puhítására többféle házilag készített „kenyőcsöt“ használtak. Általánosan elterjedt a szalicil és a marhafaggyú keveréke. Ismert még a „foghajma“ (6), szalicil és disznóháj keveréke is. Előfordult még a reszelt „foghajma (6), a faggyúgyertya, a szappan, a timsó és a reszelt vöröshajma (5}“ külön-külön • való alkalmazása a tyúkszem megpuhítására. Ezeket a szereket éjjelre kötötték a tyúkszemre, majd reggel a megpuhult bőrt eltávolították. Ha a bőrfelületen valamilyen foltok jelentek meg, a papsajt főzetében való fürdőzést ajánlották. A sömört — amely száraz piros foltokban jelent meg a testen — spiritusszal kellett kenegetni. Más jellegű gyógymód volt erre a betegségre az ún. „gyertyánfújó“. Ez a művelet abból állott, hogy a piros foltokat egy varrótűvel körülkerítették és aztán égő gyertyát fújtak rá, hogy ne terjedjen tovább. Ez az irracionális elemekből összetevődő gyógyítási mód általánosan ismert volt a Csilizközben. Halványan él még az emléke az ótvarnak, amely fehér pikkelyes száraz foltokban jelentkezett a testen, sokszor a hajban, a fejbőrön. A bolhák ellen, amelyek az ember testét „össze-vissza csíphettík“ zöld „dijófalevelet“ (34) kellett az ágyba a lepedő alá rakni. A rühesség is gyakran előforduló bőrbetegség volt. A rühes ember ruháit el kellett égetni, mert aki ezekkel a ruhákkal vagy az ilyen emberrel érintkezett, az elkaphatta a betegséget. A beteg testét petróleummal kenték át és egy nap után pedig ecetes vízzel jól lemosdatták. A szemölcs (népi elnevezése Bősön „szemőcs“, másutt,, csömőcsing“) eltávolítására is több módot ismertek. A csilizközi ember „csömőcsing“-nek, „szemőcs“-nek nevezi a testen levő apró kinövéseket, csomócskákat, amelyek maguktól nőnek az arcon és a végtagokon. Egy fajtája, amely fájdalmas is lehet, leginkább a kézen fordul elő. A néphit szerint egyrészt a bőrfelület érintkezésével terjedt, másrészt pedig, „ha inegkeperták és vírzett, akkor ahová a vír lecsöppent, ott nyőt“. Gyógyítási módjai, amelyek a kinövés eltávolítására irányultak, racionális és irracionális eredetűekre oszthatók, habár közöttük éles határt nem lehet húzni. A csömőcsinget cérnával vagy a ló farkából kihúzott szőrrel kötötték el jó erősen, ez aztán elhalt és leesett. Ez a mechanikus gyógyítási mód az egész kutatási területen általánosan ismert volt. Gyakori forma volt a csömőcsing gyógyítása égetéssel. Egy szapi adatközlő így mondta el: „Eggy megnem gyújtott gyufát a csömőcsingre nyomták és eggy másikot meggyújtottak és a csömőcsingen tartott gyufáho nyomták. Észt a műveletet egymás után níhánszor megismíteeték, ettű otánn leszárott.“ Ismert gyógymód volt az is, hogy a „kutyatéj“ (28) szárának a tejes váladékával kenték be a csömőcsinget, attól aztán biztosan elmúlott. Egy szapi adatközlő szerint, ő maga próbálta ezt ki: „Fehír kisgalamb vírivee köllött bekennyi a csömőcsinget“. Bősön volt szokás, hogy a csömőcsinget úgy kellett valakinek leköpnie a más testén, hogy az illető ne vegye észre és le ne törölje. Irracionális elemekből tevődik össze az a hiedelem is, amely szerint a csömőcsinget szárított „tüzes hasú békávú“ kenték be. „Vót eggy öregasszon, annak tele vót a keze csömőcsinggee. Akkírt meg, hogy eső után szeggyünk neki döglött békát, azzaa otánn megtörűgette a csömő-
