Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Danter Izabella: Népi gyógyítás a Csilizközben
ni. Megfőzték a növényt, és ebbe a főzetbe mártott tiszta gyolcsruhával borították be a sebet.’ A kelés népi elnevezései a következők voltak: kellís, gyűlís, fökíl, feneketlen kellís. Az adatközlők állítása szerint „régen a kellís igen eeterjett vöt“. „A kellís az ojan piros csomó, a teteje fehír, nagy környezetbe körülötte meg van kemínyedve. Megfázástú lehet kapnyi“. Gyógyítására a növényi eredetű gyógyszerek alkalmazása nagyon gyakori volt. A „vöröshejmát“ (5) különböző módon használták erre a célra. Gyakran csak nyersen egy hártyáját borították rá, vagy apróra megreszelve kötötték rá. Mikor már ez jól megszívta a kelést, levették róla és olyan helyen dobták el, ahol sokan jártak, mert akkor valakire ráragad a kelés. Szokás volt az is, hogy a nyersen lereszelt „vöröshejmát“ (5) új [amely még nem volt vízben) szappanreszelékkel keverték habosra, ezt tették a kelésre. Ha kifakadt a kelés, kinyomták a gyökerét. Az így keletkezett fájdalmas sebet kamilla (40) főzetével kellett mosogatni — ez jól begyógyította. A kelés kifakasztására a héjában parázsban sült vöröshagyma is igen hatásos volt. Ha megérett, kenderkócot pödörtek ki hegyesre és azzal húzták ki „vőgyit“ a kelésnek. Az egyik bősi adatközlő flastrom receptje a kelés gyógyítására a következő: „Reszeet fokhejmát (6), új szappant és disznózsírt jól össze kő kevernyi, és ezze bekennyi a kellíst“. A feneketlen kelés mélyen bent volt a húsban, ezért nehezen fakadt ki, az ilyent fel kellett metszeni. Jó szívató volt az érett piros paradicsom (68) is. Szívatónak használták még a nyers reszelt „krumpit“ (67, a „petrezsízőggyit“ (50) zsíron „megdinsztűve“, „lenmagkását“ (38) vízben vagy tejben megfőzve, muskátlilevelet (49), bodzalevelet (68), útifűlevelet (52) és bábilevelet (60) megtörve, a „tengerlhajmaszárot“ (80) és a „kövértyúklevelet“ (65). A jó érett kelést papsajt (38) főzetével is ajánlatos volt mosogatni. A növényi eredetű gyógyszereken kívül elterjedt volt még a „téfülös pöhű“, a nyúlháj, a „tehénszar“ forrón ruhába csomagolva, a méz, amely jól lehúzza a gyulladást, az „angol tapaszt“ használata. Gyakran készítettek a kelésre mézes kovászt: egy kis rozslisztet (64) egy tojással és egy kanál mézzel elkevertek és ezt kötötték a kelésre. A méhcsípést hideg kés hátával kellett megnyomogatni. Ecetes ruhát is borítottak rá. A méhcsípést mézzel is ajánlatos volt bekenni, az jól kiszívta. A különböző bőrbetegségek gyógyítására általánosan ismert volt a síkófű (27) főzetének a használata. A gombás bőrt ebben a főzetben mosogatták. Egy szapi asszony minden reggel a saját vizeletében mosta az arcát, hogy szép sima arcbőre legyen. Egy balonyi adatközlő szerint a kirepedezett lábszárat „jó lepisányi — ehhesznál“. A kiszáradt, kirepedezett bőrt különböző állati eredetű faggyúval kenegették. Ismert volt a kecskefaggyú, marhafaggyú, szarvasháj, disznóháj, nyúlháj és a birkafaggyú. Both J. patasi adatközlő emlékezik viszsza, hogy a kirepedt kezére az öregapja „gedafaggyút“ (geda = kecske) sütött ki és ezzel kenegette. A feltört lábra vékony gyolcsba csomagolva friss marhaganét tettek. A lábfejen és különösen a lábak újjain kialakult tyúkszemre is több gyógymódot ismertek. Elterjedt volt a tyúkszemek áztatása, és áztatás utáni késsel vagy zsilettel való „leferegáso“, „lemetíllíse“. Egy szapi aszszony szerint: „Savóba kő jól kiásztotnyi, íjere beragasztannyi angoltapaszttaa, reggee megin jól kiásztotnyi, zsilettee jól körűvágnyi és a gyö-
