Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)

Danter Izabella: Népi gyógyítás a Csilizközben

tiszta gyolcsruhával kötötték be. Elevenen él azonban annak is az emléke, amikor a nádas padlásokon található nagy pókhálókat tették rá. Ha konyhasóval szórták meg, akkor ez jól összehúzta a sebet. Általánosan elterjedt volt az is, hogy vágott sebre összerágott sós kenyeret tettek. Ha nagyon vérzett a seb, cigarettapapirost ragasztottak rá, „ez jól eefokta a vírzíst“. Több adatközlő szerint, valamikor a frissen vágott sebet „lepisáták“.

A vágott sebek gyógyítására hasznos volt néhány gyógynövény használata is:

Legjobb a „bodzalevíl“ [63], amelyet meg kellett mosni és megtörve a sebre tenni. A vérzést jól elállította. Hasonló módon és céllal használták a vágott sebre a lapulevelet (7), tormalevelet (9J, vagy a bábilevelet (60), amely megvédett a gyulladástól is. A nehezen gyógyuló sebeket az „ezerjófű“ (21) főzetével mosogatták. Az ilyen sebek mosogatására az apróbojtorján (2) teáját is előszeretettel használták. Fájdalmas sebekre az apróbojtorjánt (2) megfőzve tiszta gyolcsba csomagolva borították rá. A papsajt (38) „jó forasztó“. Háromféleképpen is alkalmazták: nyersen megvagdosva a leveleit tették rá a sebre, vagy megfőzve borították be vele a sebet, vagy a főzetével mosogatták. Gyors alkalmazhatóságáért szerették az útifüvet (52), amelynek a leveleit nyersen megzúzva tették a sebre. A gyulladásos, piszkos sebeket székifű (40) főzetével kellett mosogatni. Hasonlóan használták az ilyen sebekre a „kövértyúklevelet“ (65) nyersen megtörve. Általánosan ismert volt a cickafark (4) használata is. Tavasszal szedték, megszárították és elraktározták. Megtörték, és szükség esetén sótalan disznózsírral vagy nyúlhájjal elkeverték, és a sebet ezzel kenegették. Az ilyen „kenyőcs“ készítésére a friss cickafark (4) is használható volt. Friss állapotban használták még a leveleit megtörve, esetenként megfőzve borogatásként.

A gennyes sebek megnevezésére a csilizközi ember ezeket a kifejezéseket használta: „gyülemínyes seb, gyülemlett seb, meggyűt seb, gyuledásos seb“.

A növények közül ezekre a sebekre a következőket alkalmazták: A kamilla (40) langyos főzetével mosogatták. Jó volt rá a papsajt (38) megfőzött levele melegen. A cickafark (4) száraz levelét szappannal keverték ki és ezzel kenegették az ilyen sebet. A következő gyógymódot egy bősi adatközlő mondta el, amelyet saját magán sikerrel alkalmazott: „öt-hat darab bábilevelet (68) megmosnyi és egymás fölé rakva, forásbo lévő vízbe beiemártonnyi, és hesználot előtt a levíl felületit kissé megzsíroznyi, így borítannyi rá a sebre“. A gyülemlett sebre jó volt még a „tengerihajmaszár“ (80), a „fehírlilijom“ (35) levele, a lókörömlapu (78), a lapulevél (7), amelyeket frissen megtörve tettek a beteg részre. A „kövértyúklevél“ (65) hártyáját lehúzták, megtörték és így alkalmazták. A „vöröshejmát“ (5) megreszelve szappannal kikeverve kenték, a sebre.

A nem növényi eredetű szerek közül előszeretettel alkalmazták erre a célra borogatásként az aludttejet. Gyakran nyúlhájjal vagy fürjhájjal kenegették. Tejfölt „pöhű“-vel (tollpehely) kevertek össze, és ezt tették rá. Egy medvei adatközlő így emlékezett vissza: „meggyűt a sarkam, amikor gyerek vótam, meleg tehénganét kötöttek rá ruha közé csomagúva. Abba benne van minden fűnek a ereje, amit a tehén megevett. Meggyógyútam tüle“.

A trombózisos sebeket „fehírüröm“ (10) főzetében kellett mosogat