Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (9. évfolyam, 1985)

Marczell Béla: Tavaszi, nyári, őszi ünnepek és szokások a néphagyományban

formán semmit nem tudnak, ellenben emlékeznek még arra, hogy amíg a tűz égett, „igen hosszú éneket mondtak.” A szöveget ma már sehol nem tudják, ez már a múlt század vége felé feledésbe merülhetett, de nem sokban különbözhetett, vagy talán egyezett is a Kodály gyűjtötte koloni (Zobor vidék, Nyitra megye) szentiváni énekkel:

Tüzét megrakoljuk, négyszögre rakoljuk, egyik szögén ülnek szép öreg emberek, másik szögén ülnek szép öregasszonyok harmadikén ülnek szép ifjú legények, negyedikén ülnek szép hajadon lányok.14

Egyházgellén Iván-napja estéjén a legények kocsival vonultak végig a falun, s minden házba bekiáltották:

Rozsét, rozsét, adjanak rozsét!

Ha nem adnak rozsét, elvisszük a tökét.

A tőke ugyanis mindig kint volt a ház előtt, erre szoktak leülni vasárnap délután. A legények rendszerint mindenütt kaptak fát vagy rőzsenyalábot, ezt a falu végi keresztútnál összerakták és meggyújtották. A gúlába rakott máglya közepébe szúrták a búcsúi „molfát”, ezt lelepték borítóval. Ide tették az előző évi aratókoszorút is. Amikor a rakomány elkészült, egy leány háromszor körüljárta, és vízzel meglocsolta, „megszentelte”. Utána az egyik legény szalmából készített égő fáklyával ugyancsak háromszor körülfutotta, majd meggyújtotta. A lohadó tüzet a legények átugrálták, s a leányokat is erre bíztatták. Az volt a hiedelem, hogy az a leány, aki elsőként átugorja a tüzet, még abban az évben férjhez megy. Meg azt is hitték, hogy amilyen messzire látható volt a tűz fénye a határban, azon a területen nem verte el a jég a veteményt, s minden gabona jó termést hozott.

Nagybodakon a férfiak „peszmetet” (rövidebb törmelékfa) raktak a maguk húzta kocsira. A fát mindig kérték, de ha valahol nem kaptak, loptak is. Az összeszedett fát a falu széli réten összerakták, a kiválasztott fiatal lány — akkor úgy mondták: szűz lány — körüljárva minden oldalról megszentelte, majd az ugyancsak ezzel megbízott legény meggyújtotta. A tűznél valamikor a „rituális” szöveget (Szent Iván-i ének) énekelték, de mára ebből már „kimúltak”, ahogy Almási Józsefné, az 1983-ban kilencvenhét éves Róza néni mondta.

Sülyben a legények minden házba bekiabáltak rozséért. Rendszerint mindenütt megkapták a már előre elkészített adagot. A rakományt a Duna-töltésnél szabályos asztag formájában a keresztútra rakták. A rakást egy szalmával bélelt tyúkkosárral hárman körülkerülték, egy leány pedig meghintette szenteltvízzel. Ezután a tyúkkosarat egy magas póznára akasztva meggyújtották, és lassan ráengedték az összerakott fára. Amikor a rakás lángot fogott, különböző, a faluban ismert dalokat, népdalokat énekeltek. Amikor a tűz lohadni kezdett, aj merészebbek átugráltak, hogy szerencsések legyenek. Az elsőnek ugró lányról itt is azt tartották, hogy még az év végéig férjhez megy.

A Szent Iván-i tűzugrás már az aratást előzte. A mezőgazdasági munkák között ez volt az egyik legnehezebb munka, a paraszti munka „koronája és jutalma”. Kezdésre már jó előre mindent előkészítettek. Megkalapálták, megfenték a kaszákat, kötőnek sást szedtek, s „kézhez készítették“ a kötözőfát is. Néhány héttel korábban már megfogadták az aratókat is. A részes aratók bér fejében megkapták a tizenegyedik vagy a tizenkettedik részt, azaz hetest, kilót vagy mázsát. Felbáron ti