Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (9. évfolyam, 1985)

Marczell Béla: Tavaszi, nyári, őszi ünnepek és szokások a néphagyományban

zenkettedik részt kapott egy „szakmány“, egy aratócsoport. Úgy látszik — ezt a szó is bizonyítja — itt a szakmánybán végzett munka volt az ősibb, s csak később kezdték a részes formát alkalmazni. A szakmánybán arató a Czuczor—Fogarasi szerkesztette Magyar Nyelv Szótára szerint olyan munkás, „akit napszámban, de kivált holdak száma szerént fogadtak és fizetnek ...“

A munkát Péter—Pál napja körül szokták elkezdeni. A helyi megfigyelés szerint ekkorra már megszakad a gabona töve, ami azt jelenti, hogy megérett a betakarításra. Péter—Pál napján a gazda kiment a földre, levágott néhány kévére elég gabonát, ezzel megkezdte jelképesen az aratást, eleget tett a hagyománynak. Ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus segíts!” fohásszal indultak, megemelték a kalapjukat, sapkájukat. Sok helyen a föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek és imádkoztak (Balony). Általános volt a szokás, hogy indulás előtt, pl. Felbáron, Medvén, Bősön, Balonyban az aratáshoz szükséges eszközöket, szerszámokat: kaszát, gereblyét, kötözőfát, sarlót, a tokmányt a tarisznyával a templom falához rakták, hogy a pap megszentelje, megáldja. Felbáron egy lajt vizet is tettek a szerszámok mellé. A lajt fából készült hosszúkás, tágas hordó, ebben hordták a vizet az aratóknak. Bodakon a lajtot vatalének, csubullónak is nevezték.

Az aratók munkája igen nehéz munka volt. Kora hajnalban, már három órakor kint voltak a földeken. Először kötőt csináltak, amíg a gabona harmatos volt. Egy személynek tíz-tizenkét csomót kellett elkészítenie. Egy csomó 18 darab kötőt jelentett. Délután öt-hat óráig vágták a gabonát, utána a kévékbe kötött terményt kepékbe, keresztekbe rakták. Egy hetes, kereszt vagy kepe tizennyolc kévéből állt. A legfelső kéve volt a papkéve, a feudális világban a falusi papnak, lelkésznek járó dézsma egy része.

Az összehordott kévék után a tarlót a marokszedők nagygereblyével fölhárították, ez volt a háradék, s kévébe kötve mindig a kepe végébe került. Sokszor este tíz-tizenegy óráig is dolgoztak, haza a legtöbbször gyalog mentek, mégis volt kedvük énekelni:

Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni. Nem szabad a legényeknek más faluba járni. Nem is jártam, nem is fogok életembe soha. Van énnékem a faluba kökényszemű barna.15

Az uradalmakban az aratás mindig vasárnap s bállal kezdődött. A bősi uradalomban hetven kaszás is dolgozott hetven marokszedővel. Csoportokban, „cukkokban” végezték a munkát. Egy cukkban három kaszás és három marokszedő volt. Az egyik kaszás kötözött, kettő kaszált, a marokszedök közül pedig egy kötőt terített. Ezt felváltva- cserélgetve — végezték- Medvén és a Duna, menti falvakban különösen nehéz volt az aratás, mert a kötözéshez szükséges sást meg a gabonát is sokszor a vízből kellett kihordani. A medviek szerint a papkéve azért került kalászos felével a szél irányába, hogy az ne tudja könnyen szétdobálni a kepéket. Erre különösképpen kellett vigyázni, mert a szélvihar mindig sok kárt okozott a gabonában. Az ilyenkor keletkezett hirtelen szelet Medvén „apostolok szelénnek nevezték, utalva ezzel az első pünkösdre, amikor a Szentlélek nagy szélzúgás között szállt le az apostolokra. Patason az aratók a tarlón mindnyáján közös tálból ettek. Az ételt letették a földre, körülülték, s így ették.