Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (9. évfolyam, 1985)

Marczell Béla: Tavaszi, nyári, őszi ünnepek és szokások a néphagyományban

még hideget hoznak. Ahány nappal korábban szólalnak meg, annyi napot hallgatnak utána.

Római, pogány kultusz maradványa a búzaszentelés napja, Szent Márk evangélista ünnepe is. A rómaiaknál április 25-én tartották a mezőszentelést (ambarvalia). Ezen a napon minden évben könyörgő körmenet indult Rómában az ú. n. Robigus-berekhez (robigo = gabonarozsda), s itt tömjént, bort és állatbeleket (kutya, birka) áldoztak a mező istenének. Ezt a körmenetet Nagy Konstantin császár (282—337) uralkodása idején a keresztények is megtartották, s hozzákapcsolódott a vetések megszentelésének a szertartása is. A néphitben a többi mezőgazdasági vonatkozású hagyományhoz hasonlóan ez is a földművelés érdekeit szolgálta. A szentelt búzazsengét betegség, égiháború, jószágvész idején használták. Az imakönyvbe tett szentelt búzaszálnak gonoszűző erőt tulajdonítottak.

A farsangi és néhány tavaszelői szokás pogány, mágikus, varázsló jellege már kevésbé dominál a nagybőjti töredelemben és az ezt követő húsvéti napokon. A megújulást, a föltámadást váró és ígérő természet az embert is magába szállásra késztette, befelé fordult, s szigorúan véve a negyvennapos böjtöt, a termékenység, „az élet” fokozására gondolt. Az ősi pogány szertartás itt már áhítatos könyörgéssé enyhült. Nagyon jól megfigyelhető ez a húsvét ünnepét megelőző héten. A kereszténnyé szelídült kultuszban még megtalálható a pogány varázslat, de korántsem annyira hivalkodóan, mint pl. Karnevál uralmának idején.

A nagyböjt utolsó hetét, amely virágvasárnappal kezdődik, még ma is nagyhétnek nevezzük. A népi hagyomány csonka hétként is emlegeti a nagypénteki ú. n. csonka misére célozva. Ugyanis ekkor a napi mise egyes állandó részei kimaradnak a szertartásból, az áldozás is a nagycsütörtöki misén konszekrált ostyával történik. A virágvasárnap még diadalünnep. A keresztény hit szerint Jézus ezen a napon vonult be diadalmenetben Jeruzsálembe, hogy előkészüljön a nagypénteki áldozatra. A nép pálmaágakat lengetve hozsannát kiáltott neki, de nagypénteken már a halálát követelte. Ennek a bevonulásnak az emlékét őrzi máig is a virágvasárnapi barkaszentelés. Hagyományát az egész Csallóközben ismerik, és még napjainkban is sokan visznek barkát szenteltetni a templomba. A pálmát jelképező barkának a néphit szerint varázsereje van. Hamuja elriasztotta a gonoszt még a ház környékéről is, egy-egy szem pedig hathatós segítség volt hideglelés, torokfájás ellen. Régen a szentelt barkát nem vitték be a házba, kint szokták eltenni a szerhába szúrva, ezzel nemcsak a szentelt barka varázserejét, hanem magukat is védték az ártó hatalmak ellen. Felbáron villámláskor a tűzbe dobtak egy barkaszemet, ez megvédte a házat a villámcsapástól. Általános volt az a hiedelem, hogy amely házba bevitték a szentelt barkát, ott sok lett a légy.

Varázserőt tulajdonítottak a nagyhéten végzett munkának is. Szinte az egész Csallóközben „szentül” hitték, hogy a nagyhéten — főként nagypénteken délután — ültetett krumpli nagyra nő, és minden szem egészséges lesz.

A nagyhét utolsó három napja már félig ünnepnek számított. A nagycsötörtöki misén a Glória (Dicsőség...) éneklésekor minden csengő, minden harang megszólal, s a dicséret végéig szól. Az imádság befejezése után az áldozási szertartásnál, de már az Űrfelmutatáskor is, kereplővel jelzik az áhítatot. A harangok, a csengők elhallgatnak, a nép