Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (8. évfolyam, 1984)
Marczell Béla: Népi hagyomány, ünnepi szokások a Csallóközben
még abból az időből maradt fönn, amikor az év a karácsonnyal kezdődött, s a családtagok azzal a céllal ajándékozták meg egymást, hogy az új év minden napján annyi szerencse érje őket, mint az első napon. Egyébként az ajándékozás már ismeretes volt a római szaturnáliákon is. A karácsony napját megelőző ünnep a bibliai ősszülők: Ádám és Éva napja. Karácsony böjtjének is nevezték és nevezzük még ma is, mert ezen a napon estig bőjtöltek, tiszta lélekkel várták a Messiást. E böjt estéje a szenteste, amely misztikus, érdekes helyi szokásaival is kiemelkedik a népi hagyományból. Ilyen szokás volt, hogy a falu pásztorai — főként a Csilizközben — már az estét megelőző héten előkészítették ostoraikat, trombitájukat, amelyekkel már délután pattogtatással, trombitaszóval jelezték, hogy megkezdődött a kerülő. Ez a kerülő benne volt a mindenkori pásztor valamint a kisbíró járandóságában. Sok helyütt a pásztorokat mezei embereknek is nevezték. Vállukra tarisznyát akasztotta^, sorra járták azokat a házakat, ahonnét barmok jártak ki a legelőre. Mindenütt sütöttek nekik kalácsot, egész kenyeret, de kaptak zsírt, szalonnát, kolbászt, pénzt, néhol pálinkát is. Rendszerint az ablak alatt énekelték el a Csordapásztorok midőn Betlehembé kezdetű karácsonyi éneket, utána megköszönték az adományt: Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtuk után örök üdvösséget! A szentestén igen nagy gonddal készítették el a karácsonyi asztlat. Vacsorára lencselevest, „mákos csikmákot” és öregbabot főztek. A tésztát lekváros derelyével bélelték. Ezt a legtöbb faluban dereglének mondták. A vacsoránál a család minden tagjának az asztalnál kellett ülnie, az ételt közösen fogyasztották el. A gazdaasszony sem kelhetett föl az asztaltól, ezért már előre minden ételt odakészített, hogy a kotlók is jól üljenek a tojásokon. A vacsorát a ház feje — rendszerint a legöregebb férfi — az ünnep fölköszöntésével kezdte: Adjunk hálát az Istennek, hogy meg engedte érni szent karácsony estéjét. Kérjük, hogy még többször is megérhessük, erőben, egészségben el is tölthessük. Adjon Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget! A fölköszöntés után mindnyájan ittak egy kevés pálinkát, ettek a mézzel megkent ostyából, utána elfogyasztották a vacsorát. A karácsonyi asztalt a következő módon készítették el: Az asztal lapjára búzaszemekből keresztet rajzoltak, ezt a csak erre az alkalomra használt, otthon szőtt fehér abrosszal terítették le. Az asztal egyik sarkára tették a földíszített fát, a fa alá pedig helyi szokás szerint a következő dolgokat rakták: fokhagyma, főzőkanál, egy maréknyi szalma, méz, ostya, alma, dió, öregbab, lencse, sodrófa. Sok helyütt bors is került az asztalra. A kalácsot és a kenyeret egymásra rakták, leterítették fehér asztalkendővel, és rátették a családfő ünneplő kalapját. Ezt a kalapot nevezték szent József kalapjának (Bős). Az asztal hídjára pedig kereszt alakban összekötözött (búza, rozs, árpa) szalmacsomót tettek egy kosár tiszta búzával. Néhol a búzát rozzsal, árpával, kukoricával keverték. Mind a földművesek, mind a mesteremberek odatették az asztal alá foglalkozásuk néhány eszközét, szerszámát (fejsze, fűrész, fogó, kötözőfa, stb.). Az asztalra helyezett tárgyak és az élelem szimbolikus jelentéssel bírtak. Pl. a fokhagymát, ha a ló beteg volt, a farka alá kötötték, hogy mielőbb meggyógyuljon. A fokhagyma ezenkívül még az élet, az egészség megőrzésére is szolgált. A főzőkanál, a kalács, a kenyér és a méz, valamint az ostya az egész évi élelem biztosítási célozta. A kalappal a szerencsét és a családi békességet takarták le, hogy a család minden tagja az egész évben szerencsés és egészséges legyen, s mindig a legnagyobb megértés legyen közöttük. Az alma, a| dió, a bab és a lencse az anyagi gazdagságot jelképezte. Az öreg^Jjabot azért fogyasztották, hogy egész évben sok (elég) nagypénzük (papírpénzük), a lencsét pedig azért, hogy mindig elég aprópénzük legyen. A borsot a kakasnak adták, de tettek belőle a levesbe is, hogy megvédje a ház egészségét. A kenyereijés a kalácsot a karácsonyi asztalon jó magasra „púpozták”, hogy az aratási asztag Ts ilyen magas legyen a szérűn. A népi hagyományban fontos szerepe volt a piros almának és a diónak. E két gyümölcs a természet visszatérő erejét jelképezte, s mint erotikus (szerelmi] szimbólum is igen fontos volt. Már a görögöknél is szokásban volt az új házasoknak almát ajándékozni egybekelésük estéjén, s ezt megosztva közösen kellett elfogyasztaniuk. A karácsonyesti almát a Csallóköz legtöbb falujában a vacsorakor annyi fele vágták, ahány tagja volt a családnak. Az így, közösen elfogyasztott alma az egymás közötti békét és megértést biztosította. Sok helyen a lányok az éjféli misére is vittek magukkal almát, ezt karácsony napján délben az utcán ették meg arra várva, hogy legénnyel találkozzanak. A hit szerint olyan nevű legény lett a férjük, amilyen nevet az viselt, akivel almaevés közben találkoztak. Az asztalt az ünnepek alatt érintetlenül hagyták, s csak ezek eltelte után szedték le. Addig az ételmaradékokat is gondosan őrizték, a szemetet sem vitték ki, nem is söpörtek, nehogy ezzel a szerencsét is kisöpörjék a házból. Az asztal szétbontása után az ételmaradékot, a morzsát és a kosárban lévő gabonát
