Műtárgyvédelem, 2008 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Fabók Balázs: Egy 19. századi magyar zongora restaurálása
A nagymértékben rovarkárosodott, illetve nem eredeti textil elemeket kicseréltük. Az új darabok kialakításakor, illetve az anyagok kiválasztásánál figyelembe vettünk minden meglévő információt a hangszeren. A méretek meghatározásához a mechanika helyes működése adta meg a kiindulópontot.33 A zongora felületkezelése A külső részek vizsgálatakor megállapítottuk, hogy azon átvételkor egy igen rossz állapotú, feltételezhetőleg sellak3'1 réteg volt. Ez rajta volt a későbbi kiegészítések felületén is, tehát nem lehetett eredeti és mivel töredékes állapota miatt nem lehetett volna helyreállítani, úgy döntöttünk, hogy eltávolítjuk a felületről.35 A kiegészítések retusálását vizes anilin pácokkal és akvarellfestékkel végeztük. A magas fényű sellakpolitúros felületkezelést a 19. századi leírásokból ismert módon készítettük el, tömítőanyag hozzáadása nélkül. Az átvételkor erősen szennyezett belső részeken nem látszott semmilyen felületkezelés nyoma, de a tisztítás utolsó fázisában arra lettünk figyelmesek, hogy a lúgos kémhatású tisztítószer valamilyen sárgás színű anyagot old le, a látszólag natúr fafelületről. A felületen oldódási próbákat végeztünk, melynek eredménye alapján egyértelmű, hogy a fát eredetileg híg viasszal eresztették be. A letisztított felület megjelenése arra utalt, hogy ez az anyag méhviasz lehetett. A megtisztított és helyreállított részeket méhviasz 30%-os, forró terpentines oldatával eresztettük be, majd a felületen visszamaradó viaszt hőlégfúvóval történő melegítés mellett visszatöröltük. Ily módon kezeltük többek között a rezonánslap felületét is. A beszívódó viasz megváltoztatja a faanyag akusztikai tulajdonságait, tehát a viaszolt rezonáns által képzett hang eltérhet a jelenleg használatos film- képző lakkokkal felületkezelt rezonánsokétól. A rezonánslap külső vizsgálata után arra a következtetésre jutottunk, hogy a viaszos beeresztés nagy valószínűséggel eredeti és később se kezelték semmivel a felületet. A 20. század eleje óta nemcsak az új zongorák készítésénél, de a régiek felújításánál is általánossá vált a rezonánslap vastag, filmképző lakkal történő bevonása, ily módon sok 19. századi zongorának megváltozhatott a hangzása. A „kísérlet” eredménye Az összeállított és felhúrozott hangszer hangolása hosszadalmas folyamat volt. Mindenekelőtt figyelemmel kellett lennünk a restaurált zongora - eredetihez képest - gyengébb statikai állapotára, emellett a károsodásokból arra lehetett következtetni, hogy a szerkezet már újkorában sem volt képes elviselni a folyamatos húrfeszültséget. Szakirodalmi adatok alapján az 1820-1830 körül készült zongorák hang- magassága36 420 Hz körül lehetett és ez tovább növekedett. Jelenleg a historikus fortepiánókat és zongorákat 415 Hz-re hangolják. Mindezek alapján célul tűztük ki a 415 Hz-es hangmagasságot, és amennyiben ez nem terhelné túl a hangszert esetleg a 420 Hz-et is. Számítottunk arra a lehetőségre is, hogy a hangolás során meg kell állnunk egy alacsonyabb hangnál, mert a szerkezet nem visel el nagyobb feszültséget. Összesen tizennyolc hangolást végeztünk, minden alkalommal kicsit feljebb húzva a húrokat, az egyes hangolások között 2-5 napot „pihent” a zongora. 400 Hz fölött már értékelhető hangok képződtek, végül 410 Hz-en álltunk meg, ugyanis úgy ítéltük meg, hogy a további feszültség 153
