Műtárgyvédelem, 2007 (Magyar Nemzeti Múzeum)

A 2005. május 24-27-én budapesten az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett "Ez Örökre Ragadni Fog. Ragasztás És Leoldás A Papírrestaurálásban" - Beentjes, Gabriëlle: A keményítő ragasztó története a "pap"-tól a "shin-nori"-ig

kezelésre azért volt szükség, mert így a vászon kevésbé gyűrődött és könnyebben lehetett tisztán tartani. Ez nem elhanyagolható azokban az időkben, amikor a mosógép még ismeretlen fogalom volt. A keményítős filmréteg a gallérokon, kötényeken elnyelte a piszkot, ezáltal megkönnyítette a textília kismosását. Éppen ezért a lenvászonból készült anyagokat nem kellett gyakran cserélni.

Hollandia északi partján, Zaan régióban régóta tradíció a búzakeményítő előállítása. Az első gyárat Zaanban feltehetőleg a XVI. században alapították, kisebb műhelyekben pedig már a XIV. század előtt is beszerezhető volt.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a XVII. század folyamán - amikor a keményítő előállítása tökéletesedett - találunk a könyvkötő kézikönyvekben említést arról, hogy keményítőből készült ragasztót használnak a lisztből készült ragasztó helyett, illetve mellett. További kutatómunka szükséges ennek az állításnak a bizonyítására.

Miután feltérképeztük, mikor és hogyan készült a búzakeményítő-ragasztó, érdekes nyomon követni azt is, hogyan fejlődött használata a restaurálásban. A XX. század elején a Dutch Archieve Journal említi a keményítő-ragasztót, mint kiváló ragasztóanyagot könyvek és papírok javításához. Abban az időben a levéltáros vagy könyvkötő végezte ezt a munkát. Teljes idejű restaurátorok a múzeumokat leszámítva nem „léteztek”. Bizonyíték nincs rá, de feltehetően ebben az időben mindenki saját maga készítette el az általa használt ragasztót.

Néhány XX. sz. eleji iratban említik, hogy készítettek keményítő ragasztót, és itt az is megtalálható, honnan vásárolták az alapanyagot. 1901-ben David Cockerell a „Bookbinding and the care of books" című könyvében megemlíti, hogy kiváló minőségű keményítő-ragasztót lehet vásárolni Londonban. Ezek olcsón beszerezhetők és hosszú ideig eltarthatok.

A XX. sz. első felében indult el az a folyamat, amikor kezdtek az házilag készült ragasztóról áttérni az iparilag előállítottra. Egy 70-es évekbeli restaurátori beszámoló szerint főként készen vásárolt keményítő ragasztót használtak. Ehhez a ragasztóhoz konzerváló anyagot adtak (Strucol 400), hogy növeljék eltarthatóságának idejét. Amikor térképeket kasíroztak vászonra, pamutra, a keményítőt gyakran keverték poli(vinilacetát) ragasztóval. Amennyiben a papírt tiszta keményítő ragasztóval kasíroznák a vászonra, az megkeményedne, és hamar leválna. Ezért egy erős és rugalmas ragasztót, mint a Planatol, kevertek a lassan száradó keményítő ragasztóhoz.

A 70-és évek közepén a papírrestaurálás szakosodott. Amszterdamban, a „School of Conservation”-ban egy továbbképző tanfolyamot indítottak. Először kezdtek komolyan gondolkodni arról, hogy milyen lenne az a ragasztó, amely leginkább alkalmas a papír javítására. A tanfolyam jegyzeteiből kiderül, hogy voltak kétségek a készen vásárolt keményítő-ragasztó minőségét illetően. A keményítőragasztó - amit gyakran használtak a restaurálás során - elkészíthető a műhelyben is, gyanús anyagok hozzáadása nélkül.

A 80-as évek közepén inkább saját maguk készítették a ragasztót tiszta búzakeményítőből, amit „triciti amylum’’ néven lehetett megvásárolni. Az otthon készült keményítő ragasztó előnyei: jó ragasztóképesség, jól hígítható, olcsó, színtelen, könnyű elkészíteni, pH-ja semleges, reverzibilis, könnyű más ragasztókkal elkeverni.

Hátrányai: nedves, lassan szárad, rövid ideig használható fel. Az utolsó probléma megoldható gombaölő, illetve tartósítószer hozzáadásával. Általában annyit készítettek belőle, amennyit fel tudtak használni, mielőtt bepenészedett volna. Néha metil-cellulózt adtak hozzá, ami gátolhatja a penész megjelenését.

33