Műtárgyvédelem, 2007 (Magyar Nemzeti Múzeum)
A 2005. május 24-27-én budapesten az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett "Ez Örökre Ragadni Fog. Ragasztás És Leoldás A Papírrestaurálásban" - Beentjes, Gabriëlle: A keményítő ragasztó története a "pap"-tól a "shin-nori"-ig
A magyarázattal kapcsolatban felmerülhetnek kételyek, azonban az, hogy a keményítőből készült ragasztó jobban ragad, mint a lisztből készült, egy nagyon fontos felismerésre mutat rá. Ez lehet az ok, ami miatt a könyvkötők már a korai időkben is inkább használták a keményítőből készült ragasztót. Az „Anweisung zur Buchbinderkunst” ismeretlen szerzője 1762-ből ugyanezt az okot említi meg a keményítő javára, azon kívül a keményítő kevésbé vonzó a penészgombák számára, mint a lisztből készült ragasztó. Ezért - az „Anweisung" szerint - jobb lenne a keményítő-ragasztót használni a könyvtári könyveknél, míg az iskolai könyveknél, amelyeket rövidebb ideig használnak, elegendő a lisztből készült használata. Az egyszerű papírborítású könyvekre a legolcsóbb rozsliszt is alkalmas. Miután eldöntöttük, miből készüljön a keményítő ragasztó, ki kell választanunk, hogy milyen eljárással készítjük el. A korai leírásokban több készítési technika szerepel, melyek között két lényegi különbséget fedezhetünk fel: vagy a víz és keményítő keverékét forraljuk fel, vagy a kevés vízzel elkevert keményítőporhoz forrásban lévő vizet öntünk és így sűrítjük. 1806-ban a holland Hendrik de Haas említi a „Rauwe stijfsel” kifejezést, mint ragasztó alkotóelemét. A „Rauwe” jelentése: nyers, főzetlen; a „stijfsel” ebben az esetben a keményítőt, mint kémiai anyagot jelöli. De Haas főzési eljárása különbözik a már említett német szerzőétől. „A nyers keveréket hideg vízzel addig keverjük, amíg egy híg, ragacsos folyadékot nem kapunk. Ezután forrásban lévő vizet öntünk hozzá, amíg el nem kezd zselésedni és át nem alakul folyós, híg masszává, majd 6-8 percig rotyogtatjuk. Az egész folyamat alatt folytonosan keverni kell, amíg a ragasztó ki nem hűl. Később még egyszer lehet hígítani, így a ragasztót egyenletes vékony rétegben tudjuk felkenni.” Az 1885-ből származó „Könyvkötés amatőröknek” című angol kézikönyvben egy híg és egy sűrű búzalisztből készült ragasztó receptje olvasható. A két ragasztó közötti különbség a főzési eljárásban van. A tömény ragasztó forralással készül, míg a hígabb verziónál forró vizet öntünk a kikevert anyaghoz. A sűrű ragasztót bőrhöz, a hígat papírhoz használjuk. Ebben a könyvben a keményítőt, mint kémiai anyagot meg sem említik. A „Die Instandsetzung von Kupferstichen, Zeichnungen, Büchern usw.” című munkában (1949) a szerző, Max Schweidler különféle keményítő recepteket ajánl; sűrűbbet a szakadások javítására, hígabbat pótlásra. A ragasztó sűrűsége a készítésekor hozzáadott víz mennyiségétől függ. Felhívja a figyelmet arra, hogy a ragasztót lehűlés után már ne hígítsuk, mert könnyen becsomósodhat. Egy 1942-es kiadvány, a „Painting materials” részletesen leírja a keményítő ragasztó elkészítését keményítő, illetve liszt felhasználásával. A publikáció alapján a lisztből készült ragasztó egyszerűen úgy készül, hogy a lisztet (búza, rozs vagy rizs) vízben megfőzzük. Keményítőből készült ragasztót oly módon kapunk, hogy a rizsből, búzából, kukoricából, burgonyából vagy nyílgyökérből kivont keményítőt addig keverjük hideg vízzel, míg krémes állagú nem lesz, s az így nyert masszához megfelelő mennyiségű forró vizet adunk. A két ragasztó között a különbség az, hogy a keményítős nem tartalmaz glutint, míg a lisztből készült igen. (Minden valószínűség szerint ez a magyarázata annak, miért ragaszt jobban a keményítő.) A papír- és könyvrestaurátorok részére készült ugyan keményítő, de a legfőbb iparág amely számára ezt az anyagot előállították, az a textilipar volt. A szövésre használt fonalat keményítővel kezelték, hogy erősebb legyen. Az otthonokban a keményítőt gallérok, kötények, asztalterítők, stb. keményítősére használták. A 32
