Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Ráduly Emil: A váci Fehérek temploma kriptafeltárása
A VÁCI FEHÉREK TEMPLOMA KRIPTAFELTÁRÁSA Ráduly Emil Összefoglalás: A váci Fehérek temploma kriptájában 1994—1995-ben feltárt leletegyüttes az eddigi legnagyobb és legépebben fennmaradt, teljes körű tudományos feltárásra került hazai kriptatemetkezés (1731-1841). A feltárt leletek közül a megőrzésre alkalmas koporsók, viseletegyüttesek, temetkezési mellékletek a feltárást végző Tragor Ignác Múzeum gyűjteményébe kerültek, restaurálásuk folyamatosan történik. A leletek nagy száma, változatossága, a feltárás dokumentáltsága a 18. század folyamán végbement társadalmi és kulturális egységesülési folyamatok bemutatására is alkalmas. A váci Fő téren lévő Fehérek temploma kriptájának feltárására 1994. decembere-1995. májusa között került sor. Az egykori domonkos rendi templom kriptája a polgárság és a papság temetkezőhelyeként 1731-1808 között működött folyamatosan, majd később elfalazták és feledésbe merült. A templom felújítási munkálatai során került elő a kripta lejárata 1994-ben és szükségessé vált a 18. századi temetkezőhely kiürítése. A Tragor Ignác Múzeum muzeológusokból, restaurátorokból, antropológusokból szervezett munkacsoportja az átépítést megelőző leletmentő feltárást vállalta fel és végezte el a rendelkezésre álló rövid idő alatt.1 A domonkos rendi szerzeteseket 1699-ben telepítette le a püspök a városban, ekkor kezdték meg főtéri rendházuk és kriptával is ellátott első, kisméretű templomuk felépítését, melyet a rend ruházatáról a köznyelv Fehérek templomának nevezett el. Az 1726-ban kon- ventté nyilvánított váci rendház templomát három év múlva bővíteni kezdték, különálló tornyot és alája új, külső lejáratú nagy kriptát építettek. 1746-1755 között a templomot kiszélesítették, ez részben a korábbi kripták átalakításával is járt. A templom új oldalkápolnája („Lorétum") alatti régi pincét ekkortól szintén kriptatemetkezésre használták. Az elfalazás nélküli, közös kripták használatát közegészségügyi okokból Mária Terézia rendeleté megszigorította, II. József meg is tiltotta azt, ennek ellenére 1808-ig folyamatos volt a váci domonkos kripta használata, sőt későbbi betemetések is előfordultak az 1840-cs évek elejéig. A 17-18. században a városias jellegű településeken, elsősorban a rendi alapítású templomokban a polgárság körében is elterjedt gyakorlattá vált a templomi kriptába temetkezés.1 Szerzeteseken, papokon kívül azok rokonai, a templom javára alapítványt tevők és családtagjai, ill. a polgárság tehetősebb rétege választották ezt a temetkezési formát a barokk vallásos mentalitás és a birtokos nemesség példája alapján. A Fehérek temploma kriptájában a koporsókat a falak mentén szorosan egymás mellé és 4-5 sorban egymásra rakták, általában lábbal a fal felé. A legalsó sort közvetlenül a tégla padozatra tették, csak a legutolsó betemetések során van példa arra, hogy a padozatra fektetett gerendákat,4 vagy egy esetben ácsolt bakot alkalmaztak. Az új betemetések során arra törekedtek, hogy a nagyobb, nehezebb koporsókat lehetőleg az alsó sorokban helyezzék el, így a többszörös átrendezés során a különböző időben elhalt közeli rokonok is egymás mellé kerültek. A régi, elfeledett vagy összetört koporsókból az elhunytak maradványait időnként az osszáriurnba, egy festett kereszttel megjelölt nagy ládába helyezték át, amelyet a templom alatti kis középkori pincében alakítottak ki (ez lehetett az első évtizedekben a szerzetesek kriptája, ahová a templomhajóból lépcső vezetett le). Az osszárium-láda (a festés stílusjegyei alapján) az 1730-as években készülhetett és legfeljebb az 1770-es évekig lehetett használatban, amikorra a zsúfoltság miatt koporsókkal eltorlaszolták. Ebből következően az összáraimból előkerült leleteket a század első felére datálhatjuk. A kripta utolsó nagy átrendezésére 1798 januárjában-' került sor, amikor több, mint 80 koporsót az oldalkápolna alatti különálló kriptába és az osszárium folyosójára szállítottak át, ezzel biztosították az újabb 21
