Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Ráduly Emil: A váci Fehérek temploma kriptafeltárása
betemetések lehetőségét. A kriptába temetkezés igénye azonban olyan nagy volt, hogy 1808- ra, a folyamatos használat utolsó évére a kriptán belüli közlekedő folyosók is szinte zsúfolásig megteltek koporsókkal. A templomtorony alatti kriptában 152, a Lorétumban 110 koporsó, az osszáriumban pedig további 40 elhunyt személy maradványainak feltárására került sor. A koporsók latin, német vagy magyar nyelvű feliratai és a korabeli halotti anyakönyvek adatai alapján 166 személyt sikerült név szerint is azonosítani. Felirat nélküli koporsókban legtöbbször kiskorú gyermekeket, illetőleg szerzeteseket, papokat temettek el. A mellékletek, a viseletmaradványok, a temetkezési szokások megfigyelése alapján megállapítható, hogy a kritába többségben a váci polgárok, kereskedők, iparosok, városi tisztségviselők, orvosok, kisebb számban pedig környékbeli nemesi családok tagjai, ill. a városban elhunyt idegenek temetkeztek. A kripta kedvező mikroklímája, hőmérséklete, szellőzése és más tényezők eredményezték, hogy a holttestek többsége természetes módon, teljesen vagy részlegesen mumi- fikálódott, kiszáradt6. Ezzel együtt a koporsómellékletek, a viseletek, temetkezési kellékek is nagy számban jó állapotban fennmaradtak, gyakran eredeti színüket is megőrizték. A külső porszennyeződésnek és időjárási hatásoknak kitett Lorétum alatti pincében, az osszárium rosszul szellőző folyosóján, ill. a kripta alsó soraiban, vagy a szellőzőktől távoli helyeken elhelyezett koporsókban azonban a korhadási folyamatok erős károsodást okoztak. A Lorétu- mot föltehetően már a 19. század elején, a kriptát a század végén véglegesen lezárták, ill. elfalazták, ennek köszönhető, hogy utólagos bolygatás nem károsította jelentős mértékben a temetkezési helyet (az 1960-as évek elején, a szellőzőnyílásokon keresztül behatoló kíváncsiskodók néhány koporsót felnyitottak, megrongáltak). A leletegyüttes az eddigi legnagyobb, teljes körű tudományos feltárásra került hazai kriptatemetkezés7 a koporsók számát és a temetkezés időintervallumát (1731-1841) tekintve. Hasonló jellegű leletanyag csak néhány magyarországi múzeum gyűjteményében fordul elő (pl. Sárospatak, Miskolc, Eger, Gyöngyös), azonban sem állapotuk, sem mennyiségük nem mérhető ehhez az anyaghoz. A feltárás során egyedülálló lehetőség nyílt arra, hogy a gyakorlatilag bolygatatlan kripta minden megfigyelhető részlete dokumentálásra, ill. a megszüntetésre ítélt temetkezőhely teljes leletanyaga múzeumi gyűjteménybe kerüljön további feldolgozás céljából. A megőrzésre alkalmas koporsók, viseletegyüttesek, temetkezési mellékletek a feltárást végző Tragor Ignác Múzeum gyűjteményében, az itt eltemetett mintegy 300 fő maradványai pedig a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában kerültek elhelyezésre. (A holttestek részletes antropológiai és patológiai vizsgálata lehetővé teszi a 18. századi társadalom egészségügyi viszonyainak, az emberek életmódjának, szerzett vagy öröklött betegségeinek megismerését.) A váci múzeum gyűjteményébe 169 db különböző, gazdagon díszített (színesen festett, ill. vászonnal, selyemmel bevont) koporsó, közel 150 db rózsafuzér, 70 db különböző kereszt, feszület, kb. 40 teljes viseletegyüttes, továbbá nagyszámú egyéb temetkezési melléklet került. A leletanyag kiemelkedő gazdagságban mutatja be a 18. századi városi polgárság temetkezési kultúráját és viseletét. A 16-17. századi török hódoltság után a polgárváros, az egyházi és világi intézményrendszer közel egy időben éledt újjá, a város egységes barokk stílusban épült fel romjaiból. A 18. századi újjáépítésben és a lakosság újratelepítésében a mindenkori püspöknek, mint földesúrnak nagy szerepe volt. A felvidéki és a környékbeli magyarokon kívül idegen földről érkezett a lakosság jelentős része, főként katolikus vallású iparosok és földművesek német nyelvterületről, cseh, morva, szlovák vidékekről. A leletegyüttes ezt a korszakot reprezentálja, a század folyamán végbement társadalmi és kulturális egységesülési folyamatokat bizonyítja. A koporsóba temetkezés a középkorban már általánossá vált, s a 16-17. századtól pedig rendelkezésünkre áll néhány temetés leírása is. A néprajzi kutatások a múlt század utolsó harmadáig visszatekintve, részben a megfigyelésekre és a visszaemlékezésekre, részben a 22
