Műtárgyvédelem 24., 1995 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Zombori Lajos - Csupor István - Libisch Győző: Rovásírásos, fekete bokály
tisztították és átkarcolták. Ez a művelet sajnos szinte teljesen eltávolította az írásjelekből az eredeti felületi szénbeépülést. A cél ezzel az lehetett, hogy az írást hangsúlyosabbá tegyék, mintegy „kiemeljék” az edény egységes fekete hátteréből. Szerencsére ez a művelet sem sikerült tökéletesen, mivel árulkodó jelek maradtak. Az egyik, hogy nem mindenhol végezték „jól” a tisztogatási munkát, ezért maradtak érintetlen, az eredeti felületi szénbeépülést most is őrző felszínek. A másik, itt-ott látható, hogy a helytelen célú igyekezet révén néhol az újrakarcoláskor a szerszám túlszaladt a bekarcolt rovásjelek eredeti vonalvezetésén, vékony vonalkákat hozva létre ott, ahol létük egyáltalán nem indokolt. A bokály leírása Az edény külső felszíne fekete, a hasán kétoldalt egy-egy szabálytalan alakú, világosabb sárgásszürke folt látható. Falvastagsága 3-4 mm, magassága 178 mm, szájának külső átmérője 71 mm, kerülete 220 mm, hasának kerülete 320 mm, a fenék átmérője 56 mm, kerülete 175 mm. Az edény szájának éle 1-2 mm vastag, füle hosszú és nyújtott. A fenéken a kiemelkedő perem 2 mm széles és 1-1,5 mm magas. A néprajzkutató muzeológus szakvéleménye A bokály jellegzetesen kárpát-medencei borivó edény, amely a régészeti leletanyagban a XVI. század végétől-XVII. századtól mutatható ki. A középkor folyamán egész Európára a felül hasasodó, alul keskeny talppal kiképzett ivóedény a jellemző (ezt nevezzük kupának, kehelynek is), a török hódoltság idején jelenik meg a bokály a magyar fazekasság formakincsében. Megnevezése a nyelvészek szerint az olasz boccale szóból származik, ennek jelentése fajanszkancsó, és talán a bocca (= száj) szóra vezethető vissza. Már egyfajta cserépedény jelentésben az egyiptomiaknál is meglehet, az ókori görögben baukalis formában, mint italok hűtésére szolgáló agyagedény mutatható ki, ez kerülhetett át az olaszba baucalis formában. Erdélyben, ahol a szó tájszóként a leginkább ismert (a Székelyföld egy részén), már a XVI. század folyamán jelzőként is használják a bokály szót különböző edényekre és csempékre, valószínűleg fajansz, ónmázas értelemben. Maga a forma, a keskeny, hosszú, felfelé szélesedő nyakú, kerek szájú, hasas, nyaká- hoz-hasához ragasztott fülű bokály jellegzetes borivó edény. A XIX. század folyamán a kisebb kancsók még közvetlenül ivásra szolgáltak, miként a szintén bor fogyasztására alkalmas bokályok is. (Ezeknek megnevezése egyébként Erdély nagyobb részében nem is bokály, hanem kancsó, illetve bokálykancsó a Partium északi részében.) A bokályok a XVII. században már mindenképpen megtalálhatók a magyar fazekasság formakincsében, és ezzel párhuzamosan a habán munkák között is előfordulnak. A habánok a XVI. században még rövid, széles nyakú ivóedényeket készítettek, igaz, ezek azonban inkább sör fogyasztására szolgáltak, mintegy fél évszázad alatt azonban alkalmazkodtak a magyarok elvárásaihoz. A korai magyar bokályok még teljesen mázatlanok voltak, bár ritkábban a szájukat mázolhatták is, és csak a XIX. században nyerték el ma is ismert, díszített jellegüket. Ennek kialakulásában azonban nyilván szerepet játszottak a győri kereskedők révén Erdélybe kerülő, XVIII. századi habán bokályok is. A XVII. század folyamán készült bokályok még javarészt mázatlanok. A bemutatott bokály legkésőbb ebben az időszakban készülhetett, valószínűleg valamelyik erdélyi városban. Jellegzetesen Közép-Erdélyben készült forma, amelynek talprészén fenékszeg található, azaz alul kisebb, kiemelkedő perem a fenékrészen. Ez már nem található meg 125
