Műtárgyvédelem 23., 1994 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Tímárné Balázsy Ágnes: Káros anyagok a műtárgy környezetében
A „tiltott” anyagok egyértelműen károsodást okoznak az átlagos múzeumi körülmények között. Ugyanakkor, a „megengedett” kategóriánál is figyelembe kell venni, hogy az anyagok stabilitása relatív: nemcsak a kémiai összetételtől, hanem számos más tényezőtől is függ. Tekintetbe kell venni, hogy a kibocsátott káros anyag a műtárgytól milyen távolságban jelenik meg, közvetlenül érintkezik-e a tárgy és az illető anyag, mekkora a légtér és abban a kibocsátott gáz milyen gyorsan oszlik el, milyen a szellőzés, a relatív légnedvesség és a hőmérséklet, mennyi ideig hagyjuk az illető anyagot kontaktusban a műtárggyal, vannak-e jelen a kémiai lebomlás folyamatait katalizáló anyagok (pl.por, fémek, kristályos szemcsék, stb.) a műtárgy felületén. Egy poliuretánból készült habszivacs ülőgarnitúra pl. a múzeum nagyméretű, jól szellőző, alacsony hőmérsékletű és 50-55% relatív légnedvességű kiállítóhelyiségének a közepén nem okozhat sok kárt a képekben. Ha azonban a fűtött raktárhelyiségben az egymáshoz támasztott festmények elválasztására vagy csomagolására használnak habszivacs lapokat, rövid időn belül mutatkozhat a képek megsötétülése, bemattulása. Azt is fontos tekintetbe venni, hogy a káros vegyületek kibocsátása új anyagból nagyobb koncentrációban történik és idővel "lecsenghet". 1. A „tilos” csoport a) A lágyító tartalmú műanyagok A műanyagok polimerjei eredetileg kemény, szilárd anyagok. Ahhoz, hogy belőlük műanyag tárgyat, dobozt, fóliát, rugalmas szalagot stb. készítsenek, a sokféle segédanyag mellett lágyítókat (kámfor, dibutil-ftalát, trifenil-foszfát stb.) adagolnak a kiindulási nyersanyaghoz. A poli(vinil-klorid)-ból (PVC) például lágyító nélkül vagy csak néhány százalék lágyítóval készülnek a közismert zöld vagy szürke vízvezeték lefolyócsövek. Ugyanabból a PVC-ből lágyító hozzáadagolásával dobozok, zacskók, abroszok, esőkabátok, fóliák készülnek, amelyek rugalmassága attól függ, mennyi lágyítót kevertek a PVC porhoz. A lágyító lehet csak a száraz por súlyának 10, de lehet jóval 100 fölötti százaléka is. A lágyítót nagyon gyenge erők kötik a műanyag polimerjéhez. A lágyító szobahőmérsékleten is mozog a műanyagban, hát még magasabb hőmérsékleten (fűtőtest, forró fényforrás közelében), ahol a műanyag tágul. Lassan, vagy a folyamatnak kedvező körülmények között gyorsabban, kivándorol a műanyag felszínére. Ekkor szoktuk azt mondani, hogy a műanyag „izzad”. Megfigyelték, hogy egy olyan papírcsomag, amely pár hónapig feküdt egy vulkanizált gumilapon, erősen foltos lett, mégpedig úgy, hogy a folt jónéhány papírlapon átütött. Vizsgálatokkal kimutatták, hogy a gumiból a lágyító vándorolt át a papírba.1 (Ugyanezt tapasztalnánk egyébként, ha mindazokat a papírokat megvizsgálnánk, amelyeket olcsó műanyagdossziéban tartunk.)2 A lágyítók elszínezik a velük érintkezésbe kerülő műtárgy felületét és zsíros jellegű foltot okozhatnak. A lágyítók többsége savas anyag vagy az átlagos légnedvességű terekben előbb-utóbb savvá válik. Ezért azután felelőssé tehetők a fémek korróziójáért, a szerves anyagok lebomlásáért. Lágyító tartalmuk miatt kerülendők: a kaucsuk, a gumi, a poli(vinil-klorid) = PVC, a poli(vinil-acetát) = PVAC, a poli(vinil-alkohol) = PVAL, a cellulóz-nitrát és a cel- lulóz-acetát, amelyek fóliák, dobozok, ragasztók, műszálas anyagok formájában egyaránt előfordulhatnak. 14
