Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányutak - Tímárné Balázsy Ágnes: Makisi tánckosztüm, meg a boszorkányorvos eszközei : avagy kell-e kémia az afrikai restaurátornak?
afrikai múzeumokat, amivel a múzeumlátogató közönséget próbálják ránevelni a kulturális értékek megbecsülésére. Eleinte Rómában rendezték meg a 11 hónapos, a párizsi Sorbonne és a londoni Institute of Archaeology közreműködésével francia, illetve angol nyelvű egyetemi szintű poszt-graduális tanfolyamot, amelyen csak olyan múzeumi szakemberek vehettek részt, akiknek már volt valamilyen egyetemi végzettsége. Ezeken a tanfolyamokon képezték ki azokat, akik ma már Afrikában segítenek megszervezni a poszt graduális, műtárgyvédelemmel foglalkozó képzést. 1993-ban Jós, Nigéria igen kellemes klímájú „egyetemi városa”, illetve múzeuma adott otthont a 10 hónaposra tervezett tanfolyamnak. Tematikájában, a korszerű nyilvántartás, raktározás, kiállítás, múzeum tervezés, muzeológiai alapismeretek, műtárgykezelés, fertőtenítés és tisztítás, kommunikációkészség fejlesztése mellett négy hét „kémia” is szerepelt. Kell-e a kémia az afrikai restaurátornak? Nem elég, ha csak egyszerűen megmutatják nekik azokat a módszereket, amelyek a műtárgyak fennmaradását segítik? Ha tényleg szükségük van a kémiai alapismeretekre, a kémia mely fejezeteire és müyen mélységig? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztam a PREMA program szervezőit 1987-ben, amikor az afrikaiaknak szóló első előadásaimra készültem. Válaszul, nem tettek egyebet, mint levetítettek egy sor diát azokról a tárgyakról, amelyek gyakoriak és azokról az állapotokról, amelyek tipikusak az afrikai múzeumokban. Nem volt több kérdésem... Azóta, magam is kézbevehettem a több milliméter vastag porral lepett, vasszögekkel teleszúrkált, textil- és bőrcsíkokkal, gyöngyökkel agyondíszített boszorkányorvosi fabábukat, amelyek - remélhetőleg - valamely beteg gyógyulását és nem egy egészséges megbetegedését hivatottak szolgálni. Kerülgettem a raktár padlóján a rágcsálók által otthagyott, néprajzi tárgyak dekorációjából kiszedett magokat. Láttam a lágyítótól gőzös PVC zsákokban összegöngyölt makisi tánckosztümöket, amelyeket háncsból egészalakosra készítettek, valamilyen kötőanyagos földfestékkel csíkosra festettek, toliakkal, termésekkel díszítettek, majd használat közben alaposan megszaggattak. Tanúja voltam a tollaktól, fémtárgyaktól, gyöngymunkáktól, s ki tudja még mitől zsúfolt szekrényfiók kihúzásának, a darabok károsodásának. Találkoztam olyan néprajzi tárgyakkal foglalkozó „muzeológussal” aki csak úgy tudja elképzelni a kerámiaedények, háncsból font kosarak kiállítását, hogy azokat a savas ételeket is bennük tartja, amelyek tárolására egyébként szolgáltak. Hallottam a ghánai restaurátortól arról a szokásról, miszerint a múzeumból évente többször kiviszik a hatalmas, dúsan faragott „fekete székek” egyikét, hogy az Akan törzsfőnök azon ülve hozza meg és hirdesse ki a legfontosabb politikai és jogi döntéseit. A rituális hagyományoknak megfelelően a sárgásfehér színű „nyame dua” vagy „osese” fából készült széket üyenkor újrafeketítik egy puskaporból, koromból, sóból és alkoholból álló keverékkel. Ez a keverék, a puskaport kivéve, legalább konzerválja ezeket a múzeum egyik külön helyiségében tárolt rituális használati tárgyakat. Nemúgy az a diesel olaj, amibe az Abidjani Múzeum 6700 fatárgyának nagy részét a hatvanas években mártották a „konzerválási” célból. Megismertem olyan gyűjteménykezelőket, akik félnek megfogni bizonyos „boszorkányorvosi” tárgyakat vagy a természettudományi gyűjtemény 320 kis kitömött pockát, mert az a hiedelem járja, hogy aki megérinti, az meghal. Nem is beszélve a rengeteg, még ma is mérgező nyílhegyről vagy mérges bogyóról, amelyekkel tele vannak a raktárban őrzött tárgyak. Ezek ismeretében láttam hát neki a „kémia” oktatásának. Mint mindennek az alapja, ezt a „tantárgyat” a tanfolyam legelejére tették, habár engem megelőztek azok, akik megpróbálták megismertetni a hallgtókat a múzeum fogalmával és a gyűjtés, 241
