Műtárgyvédelem 21., 1992 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Restaurálástörténet-Etika - Morgós András: Fa műtárgyak védelme a XX. sz. elején Magyarországon

is ragasztotta, de maga a paraffin is jó tapasztóanyag, így a csak paraffinnal egybeerősített részek is jól tartottak.

Endrődi bemutatta, hogy a konzervált szobor terpentinolajjal hígított alapozóanyaggal, valamint olajfcstékkel is bevonható, ezáltal lehetséges a restaurálása is.

A bizottság a következőkben foglalta össze megállapításait:

A paraffinnal konzervált tárgy nincs kitéve a rovarok támadásainak, a penész hatásainak, továbbá a rothadásnak - a preparálásra felhasznált anyag természete folytán, a nedvesség sem ártalmas, sőt mérsékelt égöv alatt az időjárás viszontagságainak is képes ellenállni. A preparálás után úgy fűrészelhető, gyalulható, fúrható, szögelhető és ragasztható mint az egészséges fa, ezen felül a paraffin a festést is megengedi. Endrődi kísérlete olyan jól sikerült, hogy a bizottság véleménye szerint nemcsak múzeumi tárgyak konzerválására, hanem egyházi célokra használt faszobrok restaurálására is alkalmas.

A sikerek után Endrődi szabadalmaztatta eljárását (Magyarországon 1912. augusztus 19. jelentette be, a szabadalom száma: 61.535; Olaszországban 1914. augusztus 1. 135.594 és Ausztriában 1914. december 1. 70.652) és műtermet nyitott.

A Műemlékek Országos Bizottsága látva a kezdeti sikereket megbízta Endrődit a kolozsvári református templom régi orgonadíszítésének, valamint a pozsonyszentgyörgyi XV. sz.-i szárnyasoltár még meglévő, Mária halálát ábrázoló középrészének restaurálásával.

A hiányzó részek kiegészítésére Endrődi paraffin és „szúpor” keverékét ajánlotta.

A közoktatási kormány és a törvényhozás az 1914/15. évi állami költségvetésben 30.000 koronát biztosított a szárnyasoltárok helyreállítására.

Mihalik szavait idézve /8/ „középkori szárnyasoltáraink rendkívül fontos és sürgősen megoldandó kérdésében 1914. év elején ott álltunk tehát, hogy a szakirodalom és a napisajtó érdeklődése valamint a feltalálók és „konzervátorok” nemes versengése révén úgyszólván hétről hétre újabb és újabb konzerválási módok bukkantak fel”. Ezidőben jelent meg Magyarországon a korábban ismertetett londoni pergamenenyves, a Bruck féle a későbbiekben ismertetett drezdai lenolajos eljárás és változataik.

A Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára Endrődivel 1913-ban - a huzamosabb időt igénylő megfigyelések céljából - egy barokk Szt. Mihály szobrot restaurálta- tott. A restaurálást Endrődi két hét alatt elvégezte. A szobrot egy raktárszekrénybe helyezték, amelynek hőmérséklete megfelelt a múzeumi szekrényekének.

11 hónap elteltével a következő megállapításokat tették /8/:

„azokon a helyeken , ahol a nyers fa kilátszott, szaruszerű külsőt kapott. Ez már akkor is jelentkezett, mikor Endrődi a szobrot visszahozta, de akkor néhány perc alatt ismeretlen anyaggal ezt lemosta, és a kellemetlen hatású réteg eltűnt, most azonban valószínűleg a konzerváló anyag kiizzadása következtében újra kiütött”

Az összeragasztásra és a hiányos részek kiegészítésére használt anyag „itt-ott kifolyt s undorító masszát alkot”.

„A konzerválásra használt anyag - talán zsiradék voltánál fogva a port kitűnően felfogja, ez valóságos szőrös réteget alkot rajta”.

Mihalik szerint a szobrocska bőr lábszárvédője mögé kifolyt undorító massza nem más, mint asztalos cnyv, és a porlerakódás sem szőrös réteg, és nem vastagabb, mint egyéb tárgyakon.

Az Érem- és Régiségtár írásbeli véleménye és tiltakozása megállapította /9/: „az eljárás ma még nem érett ki annyira, hogy az országnak elsőbb rangú és további kísérletek során esetleg visszahozhatatlanul megromlott műemlékeit ezeknek az esélyeknek kitegyük.”

233