Műtárgyvédelem 21., 1992 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálástörténet-Etika - Morgós András: Fa műtárgyak védelme a XX. sz. elején Magyarországon
lattal. 1916 körül ajánlatott tett a lőcsei Szt. Jakab templom 1494-ben készült 19 üléses széksorának helyreállítására. Feltehetően lenolajos szilárdítást akart végezni, a szükséges lenolaj mennyiséget a háborús idők miatt Lőcse város polgármesterének közbenjárására sikerült csak biztosítani. Gerabek Ferenc fővárosi műasztalos, számos fatárgyat állított helyre részben az Ipar- művészeti Múzeum, részben különböző gyűjtők megbízásából. A faanyag szilárdítására enyvoldatot használt, amelyhez a káros hatások elkerülésére formaiint is adott. 1912- ben fejezte be a besztercebányai Szt. Borbála oltár helyreállítását. 1914-ben Endrődi Se- bővel közös költségvetést készített a lőcsei főoltár helyreállítására. A korszak legkiemelkedőbb fa restaurátora Endrődi Sebő nyugalmazott magyar királyi honvédszázados, festőművész volt, aki 1903-ban Kassán, 1905-ben pedig Bártfán az ottani múzeumok több régi tárgyát restaurálta. Sajnos az akkor alkalmazott eljárásról nem tudunk. Endrődi későbbi faanyag-szilárdítási eljárásának kifejlesztéséhez két éven keresztül próbadarabokon végzett kísérleteket. 1912-ben konzervált egy Mosóczról származó madonna szobrot. Paraffin és japán viasz keveréket használó eljárását 1912-14 között több országban szabadalmaztatta. Endrődi felismerte, hogy a festett fatárgyakat nem szabad a korábban alkalmazott vizes oldatokkal, pl. enywel kezelni mert a víz károsítja az alapozást, a festékréteget és ezek leválását okozza. Eljárásában olyan anyagot használt, amely ellenállt az időjárás viszontagságainak, kémiailag indifferens, nem szolgált táptalajul a gombáknak és a rovaroknak, valamint fennállt az a lehetőség, hogy a szilárdító anyagot esetleg el is lehessen távolítani. Eljárása elvben reverzibilis volt, ily módon Endrődinek köszönhető az első korszerű farestaurálási eljárás Magyarországon. Endrődi, mint festőrcstaurátor is működött. Az Esztergomi Keresztény Múzeum MS-mester képeinek barokk átfestését távolította el. Az általa kezelt képek hátoldalára ráírta: Rest. Endrődi Sebő. Századunk elején vizes enyvoldatok, száradó olajok és viasz-paraffin keverékek használata a legelterjedtebb faanyagok szilárdítására Magyarországon. Faanyagok szilárdítása enywel A századfordulón faanyagok szilárdítására Európában vizes enyves oldatokat használtak. A vizes oldatok közül használták még a vízüveg és a timsó oldatát is. Az erősen alká- likus vízüveg a festéseket megtámadta. A timsót főként frissen kiásott, vízzel telítődött régészeti faanyagok konzerválására használták. Ezeket nagyobb méretű festett fatárgyaknál nem lehetett használni, mert súlyukat jelentősen megnövelte, valamint a kémhatása miatt roncsolta a polikrómiát (festést). Az enyv könnyen bomló albuminve- gyülct, amely nedvesség hatására megduzzad száraz levegőben hamar összezsugorodik, baktériumok, gombák, rovarok kedvenc tápanyaga „..ennélfogva konzerválásra nemcsak, hogy nem alkalmas, hanem az enywel restaurált tárgy biztos pusztulásnak lesz átadva..”. „A legnagyobb baj pedig az, hogy a bclépreparált enyvet a műemlék megsemmisítése nélkül onnan többé kivonni nem lehet..” /8/. Az cnyvoldat szilárdításra való használatának elterjedése feltehetőleg az asztalosiparban használt kitűnő ragasztóképességének köszönhető. Régi bútoroknál a kárpitot tartó szögektől meggyengített falécek szilárdítására a műbútorasztalosok még ma is használják. Enyvkeményítő adalékként timsót, formaiint káliumbikromátot vagy tannint adtak az enyvoldalhoz, ezzel vízállóvá és irreverzibilissé tették. Az enywel végzett szilárdítások kivitelezője az 1910-es években Magyarországon 229
