Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Anyagvizsgálat - Kriston László: Anyagvizsgálati lehetőségek a restaurátorok gyakorlatában, 1.
egy-egy meghatározott rétegből származzon, és ne azok keveréke legyen. Ennek jelentőségét gondolom nem kell külön hangsúlyoznom, elég, ha utalok arra, hogy a tárgy, illetve alkotójának sajátossága tükröződik abban, hogy a tárgyon különbözőképpen pigmentált festékrétegek, vagy pigmentkeveréket tartalmazó réteg fordul elő. Festékrétegek vizsgálatakor, a valóságnak megfelelő tárgyleíráshoz alapvetően fontos az alapozó ismerete. A hagyományos elemanalitikai vizsgálatokkal csak az állapítható meg, hogy az alapozó anyaga kréta, illetve gipsz, arra azonban, hogy ezek milyen formában vannak jelen röntgendiffrakciós vizsgálattal kaphatunk választ. Festmények alapozóinak vizsgálataiból tudjuk, hogy az alapozó előkészítésétől függően a gipsz CaS04 ■ 2H2O, CaS04 I/2H2O, illetve CaS04 formában fordulhat elő, továbbá jelentős eltérés lehet ezen belül is attól függően, hogy mindhárom anyag előfordul-e egyidejűleg, vagy csak valamelyik kettő, milyen azok egymáshoz viszonyított aránya, illetve csak az egyik változat mutatható ki, pl. a CaS04 ■ 2H2O (gesso sottile) vagy a CaS04 (gesso grosso). A röntgendiffrakcós vizsgálattal az alapozó fő komponensei (kréta, gipsz) mellett általában meghatározhatók az optikai hatás módosítására használt pigmentek (pl. ólomfehér), illetve töltőanyagok (pl. kvarcliszt) is. A színrétegben fő komponensként jelen levő pigmentek többsége különösebb nehézség nélkül azonosítható a röntgendiffrakciós felvétel alapján. Tfermészetesen más módszer is alkalmas erre a célra, éppen ezért itt csak azokkal a pigmentekkel foglalkozom részletesebben, amelyek meghatározására ez a módszer a célszerűbb. A középkorban is ismert pigmentek közül az egyik legelterjedtebb az ólomfehér volt, ami tapasztalataink szerint a bázisos ólomkarbonát (Pb3(CC>3)2(OH)2) mellett esetenként - feltehetően a gyártási eljárás következményeként - változó mennyiségben ólomkarbonátot (PbC03) is tartalmazhat. A két anyag a diffraktogramon megkülönböztethető. A tárgy keletkezési helyére és részben korára vonatkozó kérdések eldöntéséhez ad támpontot az a lehetőség, hogy a diffrakciós eljárással megkülönböztethető az ólom-ónsárga két változata. Ez azért lényeges, mert - mint ismeretes - a két anyag alkalmazásának kezdete és gyakorisága, valamint földrajzi elterjedése jelentősen eltérő. Megegyeznek viszont abban, hogy a 18. század második felétől nem használták őket. Falfestmények esetén alkalmanként a kép „előéletére” vonatkozó, a restaurálás megtervezése szempontjából lényeges információt jelent az, hogy az azuritnak a falakban lévő kloridok hatására bekövetkező kémiai változását nyomon követhetjük. A hazai tapasztalatok szerint ilyen esetben paratacamitot (Q1CI2 3Cu(OH)2) találunk. Ezt az anyagot jelenlegi tudásunk szerint Európában nem használták pigmentként. Az újabb kori pigmentek közül a titánfehér (TÍO2) azért érdemel különösebb figyelmet, mert két kémiailag azonos, kristálytanilag viszont különböző módosulata különböztethető meg: az ana- táz és a rutil. Az előbbi a múlt század elejétől (1821 után), az utóbbi azonban csak a második világháború után került pigmentként forgalomba. Az említetteken kívül még számos más pigment (pl. cinóber, minium, azurit, malachit stb.) meghatározására a röntgendiffrakciós vizsgálat egymagában is elégséges, néhány esetben azonban csak kiegészítő vizsgálatokkal együtt adhatunk megbízható választ. Ilyen pl. ha a pigment amorf, vagy röntgenamorf. Előbbire példa a smalte, a réz-rezinát, a krómoxid-hidrátzöld stb., az utóbbira a korom (szénféleségek). Mindkét esetben elengedhetetlen a keresztmetszet mikroszkópos vizsgálata, illetve üvegek esetén azok elemanalízise. A növényi és állati eredetű festékanyagok röntgendiffrakciós azonosítása - csekély mennyiségükre visszavezethetően - többnyire megoldhatatlan, még akkor is, ha azok kristályos szerkezetűek. Hasonló a helyzet ha lazúrok színezőanyagát, illetve festékkeverékek kis százalékban jelen lévő komponenseit akarjuk meghatározni, amikor is az azonosítani kívánt anyag a kimutatási határ alatti mennyiségben van jelen. Az, hogy a vizsgált minta-térfogatban mennyi anyagnak kell lenni ahhoz, hogy biztonságosan azonosítani tudjuk, nagy mértékben függ a pigment (töltőanyag) fajtájától, valamint attól, hogy mennyire „jókristályos” anyagról van szó. Ez utóbbit mesterséges pigmentek esetén a gyártási fo134
