Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Tímárné Balázsy Ágnes: Szintetikus polimerek a textildublírozásban és megerősítésben
milyen merev alapra, kartonra vagy fára ragasztották. Ma már természetesen egy restaurátornak sem jut eszébe ragasztóanyagot kenni az eredeti textilszövetre vagy töredékre. Széteső textiltöredékek megőrzésének szélsőséges esetei azok az ötvenes évekből származó beágyazások, amelyek során a textiltöredéket műgyantába helyezték, majd annak megszilárdulása után „tömb” formában raktározták. Ezek a töredékek már magát a beágyazást is megsínylették, hiszen az öntőgyanták megszilárdulása annak zsugorodásával és hőfejlődéssel jár, a beágyazott töredék ettől hullámos és égett jellegű lett. A műanyag öregedésével járó sárgulás és mattulás által okozott esztétikai élménycsökkenés csak még súlyosbította a helyzetet. Töredezett, foszló fonalak vagy szövetek megerősítésére (konszolidálására) a kezdeti időkben (ötvenes, hatvanas évek) a vízoldható poli(vinil-alkohol) (PVAL) 2-5%-os oldatát spriccelték a szálakra, amíg rá nem jöttek, hogy az egykettőre megkeményedett és oldhatatlanná vált. Még ezután is sokáig tartotta magát a poli(vinil-butirál) (PVB) hasonló koncentrációjú oldatával való spricce- lés, de ismert pl. halászhálók és egyéb textíliák metil-, vagy etil-cellulózzal való átitatása (28) is. Létezik olyan világhírű gyűjtemény, amely falikárpitjainak és régészeti töredékeinek jelentős része áldozatául esett a PVAL-aívagy PVB-vel történt „konzerválási” eljárásnak. Magyarországon is közkedvelt volt a „vízoldható nylon” (Calaton), amelyet eredetileg régészeti textilleletek helyszíni megerősítésére alkalmaztak arra a rövid időre, amíg azokat a restaurátorműhelybe szállították. Néhány napon belül sikeresen ki lehetett oldani a műanyagot a textilből a megfelelő víz-alkohol keverékkel. Ha azonban ez a kioldás nem történt meg rövid időn belül, a műanyag örök időkre hozzákötött a textilhez, hol összefüggő, hol töredezett, kemény, illetve porló, néhol fehér, néhol barnás foltok formájában (45). „Ragasztási technikán” vagy „textildublírozáson” azt a fajta restaurálási eljárást értjük, amelynek során egy alátámasztó szövetre (általában selyem vagy poliészterkreplinre) vékony ragasztó réteget visznek fel (kenéssel vagy spricceléssel), majd annak megszáradása után a megerősítendő eredeti textilt meleg vasaló (vagy vákuum-melegasztal) segítségével erősítik a felvitt filmhez (12). A két szövetréteg közötti ragasztó film készülhet a természetes eredetű, de általában módosított keményítőből (91) vagy valamilyen műanyag oldatából, illetve vizes diszperziójából, emulziójából. Ritkábban, de alkalmaztak kész vagy házilag készített ragasztófóliákat [poli(vinil-acetát), po- li(vinil-alkohol), akrilszármazékok], úgy, hogy a megerősítendő textil és az alátámasztó szövet közé helyezték, esetleg oldószerrel a vasalás idején duzzasztották (lágyították), majd vasalással rögzítették. A textiidublírozás hőskora az ötvenes-hatvanas évekre tehető. A leggyakoribb panaszok, amelyek már néhány évvel a dublírozás után felmerülhetnek: a ragasztási kötés elengedése, a két réteg szétválása; hullámosodás; áttetsző szöveteknél a ragasztó film öregedését kísérő sárgulás; a textil „szendvics” rugalmasságának, textil jellegének csökkenése; rideg, kemény, zsugorodott ragasztóréteg kialakulása, néha a műtárgy teljes területén, néha foltokban; esetenként a ragasztási kötés elengedése; fokozott piszkolódás; eredménytelen kísérletek a tisztításra vagy a ragasztó eltávolítására. Előfordult az is, hogy a ragasztóval bevont alátámasztó szövetet csak a műtárgy hasadt, foszló területére, foltszerűen helyezték el, vagy a ragasztóval bevont szálakat keresztbefektetve vasalták a hasadásokra ( 68). A ragasztó öregedésével járó ridegedésének és zsugorodásának következtében ezek a területek általában megkeményedtek, a meggyengült szövet a folt kerületén vagy a ragasztós szálak mentén hasadt tovább. A ragasztott folt sárgulása, fokozott piszkolódása, eltávolíthatatlan- sága jelent még gyakori problémát. Bár ebben a tanulmányban elsősorban a dublírozásra alkalmazott anyagok tulajdonságairól lesz szó és nem a módszerek kivitelezéséről, meg kell jegyezni, hogy a textiidublírozás sikere csak részben függ magától az alkalmazott ragasztóanyagtól és annak öregedési tulajdonságaitól. Legalább annyira függ az alkalmazás módjától, a restaurátor gyakorlottságától és tehetségétől, a törékennyé vált eredeti textil vastagságától és szövetszerkezetétől, illetve a ragasztási technikával restaurált textil raktározási (klíma, hő, tisztaság stb.) és kiállítási (fényviszonyok, függesztés vagy fektetés) módjától. Keyserlink (44) találóan hasonlítja össze a varrás és a ragasztási technika elsajátítása közötti különbséget, mondván, hogy míg a textilrestaurátorok többsége hosszú éveket igyekszik 80
