Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Tímárné Balázsy Ágnes: Szintetikus polimerek a textildublírozásban és megerősítésben
SZINTETIKUS POLIMEREK A TEXTILDUBLÍROZÁSBAN ÉS MEGERŐSÍTÉSBEN Tímárné dr. Balázsy Ágnes Összefoglalás. Szétfoszló, a műtárgyból kihulló textilszálak megerősítésére és törékeny, hasadozott szövetek konzerválására igen sok műanyag alkalmazása között választhat a restaurátor. A ragasztóanyaggal átitatott szálak vagy dublfrozott textíliák azonban mind esztétikai, mind konzerválási szempontból számos problémát jelentenek; könnyen piszkolódnak, a ragasztás helyén megkeményednek, sötétednek, hullámosodnak, szétválnak vagy éppen ellenkezőleg, eltávolíthatatlanná válnak. Mindezen jelenségeknek magyarázatára, illetve a megerősítésben és dublírozásban alkalmazott műanyagok tulajdonságainak bemutatására szolgál a tanulmány. Bevezetés „Varrni vagy ragasztani?” merül fel gyakran a kérdés és osztja meg vagy teszi ellenségekké a textilrestaurátorokat szerte a világon. Az egyik tábor esküszik a varrás szentségére és méltán büszke leheletfinom öltéseire, azzal a felkiáltással, hogy csak az ragaszt, aki nem tud szépen varrni. A másik tábor azzal védekezik, hogy jónéhány töredezett, hasadozott, vékony selyemtárgyat tettek már tönkre oly módon, hogy telisteli öltötték, míg a dublírozással e szurkálásoktól megkímélik az amúgy is gyenge állapotban előkerült anyagot. Ugyanezek azt is felhozzák gyakran mentségükre, hogy ha varrással kívánnák raktározásra alkalmassá tenni a gyűjtemény esetleg több száz, kézzel alig érinthető selyemtárgyát, ezer évig sem végeznének a munkával. A restaurálás technikai fogásaiban meglehetősen laikus vegyész nehezen foglal állást e vitában. Annak eldöntése, hogy vajon egy textil elviseli-e még a varrással járó megpróbáltatásokat, nagy felelősséggel jár és komoly szakmai érzéket követel, úgyhogy ezt a feladatot a textilrestaurátorokra bízza. Amikor tehát textildublírozásról beszél, csak azokra az esetekre korlátozza mondandóját, amelyekben a restaurátor maga úgy határoz, hogy az egyedüli és végső megoldásként az ún. „ragasztásos technikát” alkalmazza. Senki nem vonhatja ki magát azonban azoknak a „rémtörténeteknek” a hatása alól, amelyek arról számolnak be, hogyan vált a megerősítés céljából, műanyag-oldattal bespriccelt ásatási töredékből egy kemény, rideg és törékeny „test”, amelynek a neve már sem nem textil sem nem műanyag, hogyan vágták el a 16. századi falikárpit láncfonalait a megöregedett műanyag kristályszemcséinek élei, ahelyett, hogy rugalmasan, a széthullófélben lévő selyem vetülékeket tartották volna a helyükön, vagy hogy milyen eredménytelen volt a pár évig kiállított, dublírozással konzervált székkárpit tisztítására tett legdrasztikusabb kísérlet. Ezért két cél vezérel e tanulmány megírásakor. Egyrészt, eligazítást adni a műanyagok szövevényes világában azoknak a textilrestaurátoroknak, akik valamelyik dublírozó vagy megerősítő anyag alkalmazása mellett döntenek, és azt felelősségteljesen kívánják megválasztani. Másrészt, megadni a magyarázatot a fent említett káros jelenségekre, amely magyarázatok segítségül szolgálhatnak a valaha műanyaggal párosított textil állapotleírásához, állapotának megértéséhez, esetleg a dublírozó anyag eltávolításához. Történeti visszapillantás A részben a múlt század végén, részben e század elején megjelent szintetikus műgyantákat a textilipar a textilgyártás számos fázisában alkalmazza, az írezéstől a gyűrődésmentes kikészítésig. Tbxtilragasztásra - a múzeumi területen is - főleg a rugalmasabb típusú műanyagragasztókat részesítették előnyben, mint például a műkaucsuk (Buna), a gumiragasztók (Pálma) vagy a poli(vi- nil-acetát) alapú ragasztók (Alleskleber, Tfechnocol Rapid stb.). Régi textileken egyébként a cellulóz-nitráttól (H.M.G., Oxilin) az epoxigyantákig bármi előfordulhat, különösen, ha azt vala79
